írás, ami tilos avagy: ismertebbnek lenni

ma titokban újra itt vagyok, különben ígéretet tettem (míg itt vagyok), nem írok. hogy számítógép sincs, míg itthon. szüleim féltékenyek az írásra. úgy értem, időt vesz el tőlük. én mégis már megint itt. úton idefelé is jegyzeteltem. de ma mégis különös történt, szüleimnek ajándékba hoztam könyveket, melyekben írásaimból (nagyapa sárga botja – apám kedvence, mert szereti ha szépen írok, a családról... csakúgy röpdesne a boldogságtól, ha róla is így emlékeznék), néhány rajz, na és a Láncszemek. ez utóbbi engem is meglep. először is, a könyv végén a fotóm. apám, hogy lám, bezzeg a tamásé, mosolygós, komoly, enyém mintha gúnyt űzne. és azok a pofacsontok is, egyébként meg mint aki a pszichiátriáról szabadult, most dobta volna le a kényszerzubbonyt. de aztán belelapozva, rögtön az első vers, minden megváltozik. a harangfény. hogy hiszen ez jó vers. olvassa hangosan. aztán tovább lapoz. hogy ez is jó. és hogy a fotók is. pontosabban a fotós. aztán tovább, nem érjük el... és egészen felhevült érdeklődéssel, ami csak a pingpongnak dukál, hogy de te tudsz szépeket is írni. és mint aki csodálkozik. hogy ilyen is van. hogy egészen jók ezek a versek. csak azt nem érti, akkor miért írok ilyen ocsmányat is, semmirevalót, a pontos kifejezésekre itt nem emlékszem, szóval, mint a színdarab. az egészben egyetlen értelmes mondat volt, megyek pisilni. a többi förtelmes. igen, ezt a szót használta. és hogy érthetetlen. visszatérve, Láncszemek, nos, hogy ebből a könyvből fogyni kellett volna. csakhát az emberek inkább hasznos dolgokat olvasnak, mint szépeket. és hogy azért érdemes volt megírni. aztán a téli álmok is. ezt is felolvassa. anyámnak. ez nagy szó, apám hogy felém érdeklődő, különösen meglep. sokkal rosszabbra számítottam. de hogy egyhuzamban végigolvassa a könyvet... őt ritka az ami a meccsen, újságon kívül, pingpong, autó... valami leköti. hogy ilyen hévvel, izgalommal belemelegedve, ér a könyv végére. minden fejezet jó, te bukfenc, mondja. a bukfenc nála jót jelent.
hogy alapjában ez elég jó könyv. hogy ebből bizony vehettek volna, az emberek. hogy nekem többre kellett volna vinnem, anyám hátul beleolvas a fotómnál, meg hogy a többi könyvben is a pályautam, meg minden, hogy nekem ismertebbnek kellene lennem. ezekkel, itt.
persze, mondhatnám azt is, valami bajnak kell lenni ott, ha még apámnak is tetszik. értem, hogy valami tőlem neki tetszik. írásból. kivételes dolog. közben egész novellát írhatnék abból, apámék hogyan is készülnek kopjafát szerelni a temetőbe. ma délután immár másodszor.
azért volt egy rész, aminél kifakadt. a meztelen fotó a gyertyával. ahol a nő bugyi és melltartóban, háttal. jó, ezt magam is kiszúrtam, annak idején, ami viszont a nyomdászfiú kedvence volt. dehát ugye ízlések különböznek. hogy azt azért én is csak módjával fogadtam el. a hibáival. vállalva. ezért is érdekes könyvet írni, ami egyiknek tetszik, másiknak nem, és legalább az olvasót is jellemzi annyira, mint az írót, alkotót. én igyekeztem, mint szerkesztő azt is figyelembe venni, ha kissé giccs felé hajló a szöveg, értem kép, ott egymást kiegészítsék, azonos nyelven szólva valahol minden arcra találjon kép a szóval. együtt. ahol meg úgy illett, ott ellensúlyozni. de visszatérve, a meztelen fotók, hogy miért nem meztelen egészen, az finomabb, sejtelmesebb, esztétikusabb lett volna. hogy az ízlés, giccs, ilyenekről beszéltünk, én hogy nyugi, lesz olyan is, és valóban megtalálja, amit kívánt, a guggolósnál. elégedett lesz, aztán így tovább zajlik az eset verseimmel, a fotókkal, míg anyám sürgeti, hogy de most már aztán menni kéne. még apám hozzáteszi, mennyire nagy hiba, istennek adva hálát, istent kisbetűvel írni. még máshol hagyján, de itt...
most be kell fejeznem, a család, gyerekek érkeznek, kilépek, de visszatérek még.

visszatértem, de most már játszani kell, römit, anyámmal, mert megharagszik. römizni különben én is szeretek.