hiába

úgyis azt szeretném, hogy olvassanak. hogy rám találjanak az emberek. titokban, vagy egészen csak természetesen.
azért sokat panaszkodom a füzetemben. olykor éppen azok fájnak, akikre leginkább van sansz, hogy olvasnak. ezért aztán nem bántom. ebben a naplómban senkit nem szeretnék bántani. ha engem bántanak sem. elrontanám a napló arculatát. ezért aztán be nem írhatom. mert azért mégiscsak jobb ide betérni, ha inkább szépeket írok. de legalább megnyugtatót. ki tudja. előre azért semmit nem lehet tudni. boldog sem, boldogtalan sem vagyok. vagyok. süt a nap, ez itt nagy kincs, napozni kéne, de ma más a program.
lássuk csak miket írtam a füzetbe... legalábbis abból ami vállalható. hogy a verseim úgyis csak az egyszerű embereknek tetszenek. a másmilyen versek, ami nem vers, csak versszerű. még kevesebbeket érint meg.
pontosan tudom, nem magamnak írok, hosszú távon. különben mi értelme volna. nem is tudom, ha nagyon őszinte vagyok, nem szeretnek az emberek. kifejezetten ellenszenvesek olyankor.
nem is tudom. tulajdonképpen nem hiányzom senkinek. megy tovább az élet, ahogy rendjén, lassan elfelejtenek.
azt hittem, na végre, felkapcsolhatom éjjel a villanyt, éppen megébredtem egy szövegre, most nyugodtan meg is nézhettem az időt, itteni idő szerint, fél négy, hogy leírom. hogy mackó sincs, nincs akit zavarjon. erre anyám a túlsó szobából, beront, mi a baj? mondom semmi... s hogy mi, erre ő, még itt is? most is? de hogy ő nem alszik? kérdem, mondja, nem tud. apám túlról, hogy hagyd már, le kell írja, elszáll különben reggelig. legalább apám. hogy akkor mégiscsak ért. elhúzom a függönyt, ne látsszon a fény. ne legyek olyan feltűnő. a fénnyel. apám még tegnap... az állás, hogy a cigénygyerekek, tudom-e milyen hálásak.

anyám szegény betegesen aggódik mindenért.
azért tegnap sétáltunk egyet, fagyiztunk is. vett nekem egy ciklámen blúzt is. magának nadrágot. feketét. anyám mióta bátyja, csak feketében. s hogy kell a találkozóra. aztán a mágnestakaró, hogy milyen egészséges, meglátom milyen jól alszom majd benne. ha tudná, valójában az ágyban mire lenne szükségem. na de jó így. előre szúrt kicsit, de megszoktam. tényleg puha, kényelmes. meg mackónak a mágneses derékalj, vagy derékkötő, a fájós derekára. pedig fillérről-fillérre élnek. de sose tartoznak. anyám beoszt mindent, életükben sosem tartoztak senkinek.
bocsáss meg, naplóm, nem tudom, miért, de bocsáss meg.
különös, a kutya. éjjel nem ugatott. reggel sem, mint múlt évben. talán érzi, hogy nem szeretem. borzalmas, amikor szép csend, aztán üvölt törkaszakadtából.
hajnal felé jár, kár,kár,kár... a madarak mintha gyűlést tartanának. olykor csitul, majd újra szól a tömeg. egészen komoly összejövetel lehet.
a pannontükör is, hogy közölt-e, az ica is, nem tette ki a medvecsacsit sem, hogy a rószaszín nyúl..., de leginkább túl reneszánsz lettem volna a kisfilmmel. hogy a rajzok, az írás, minden...a valami szebb...múlt-jövővel.... gyermeked elhagy. fájt. mindennap eszembe jut. szinte. igen, bizonyára el fognak felejteni. pedig gabinak hogy tetszett. legalábbis azt mondta. kérte is még egyszer. aztán mégse. igen, a pannontükör végre a kicsi rajzaimmal. nem tudom, igaz, csak színesen nézett jól ki, de mégis. azért boldogan nézegettem volna. a szövegekkel. hogy mégis egy ilyen lapban, hogy néz ki. mert azért magamnál más.
dehát el kell fogadnom, hogy én csak titokban létezem. nem valóságosan. hogy rajtam, velem semmi nem valóságos. én sem magammal. sokszor csak elmegyek emberek mellett, pedig oda mennék. kedves lennék. amilyen mindig is szeretnék.

boldog lehetnék. mindenem megvan.

mit találok még.
hatalmas csend. pihen az udvar, a ház, egyetlen emberi lélek sincs. hallani, igen, a madarakat.
végülis mindenikünkből az lesz, amit a többiek csinálnak. a többi ember. környezetünk állít ki bennünket.

mackóval kávét meg teát hozatni. talán könyvet... öcsémnek valamit. nem ismerem eléggé. hogy minek örül. anyámnak meg a narncsszínű sálat.

napi egy-másfél óra számítógép. így jön ki. majd utólag javítok.