jaj, mackónak ma szülinapja

hát, mit mondjak. kicsit tartok a következő három héttől. olyan mozgalmas, túl mozgalmas idők várnak, az én megszokott kicsi magányomhoz. ahol csak én, amilyennek szeretem, magam. itt az a jó, amikor betérek, valóban egészen csak magam lehetek. nekem sok az amikor sok ember. néha jó. de hosszabban... azért bízom. talán magam szabhatom meg, ha éppen úgy akarom, mindenhol is, az időmet.
mindenki elmarasztalt, kissé ha úgy tetszik, szidott, na nem nagyon... még öcsém is, nembeszélve anyósék, mégha apáméknak is elmondom, mondjuk öcsém újságolta anyósoméknak is, nekem eszembe sem jutott, amikor ugye más... sokan mások, hajlamos vagyok magamról megfeledkezni... kicsit kilépek olyankor a magam idejéből... nem tudom... szóval hogy miért is nem vagyok olyan mint más, amikor itt van, éppen küszöbön állok egy állással. értem előtte. hogy miért vagyok mindig bizonytalan. el kell fogadni, és azonnal igent mondani. dehát én csak olyan lehetek, amilyen ugye vagyok, ha előbb bizonytalan, aztán meg biztos, mert azért nekem is meg kell ismernem, barátkozni a helyzettel. amikor alkalmazkodni. én nem vagyok olyan hűbelebalázs, és ugye csak olyan lehetek, amilyen vagyok, nem lehetek más, mint más, na meg aztán hiába mondtam, hogy nagyonis magabiztos voltam a végére, merthogy akkor már barátkozva, meg különben is elejétől fogva hittem is... benne... csakhát az ember, értem, a magamfajta nem bújhat ki, csak a saját bőrébe. meg hogy szimpatikus, ilyesmi, különben is én akartam, nemigaz? szóval azért nagyonis szeretném, na.
elnézést a szertelenségért... most mennem kell. hosszú út, hazafelé.