2009.07.08 délelőtt

apám anyám felé: na jól kiviselted magad, aztán holnap olvashatod magad az interneten, zsuzsa mindent leír. pedig azóta nincs napló. apám sem anyám nem fog olvasni interneten.
ha vagyok, ha nem, egyik sem jó. ha szólok, ha nem....elbújok is a napfényre...de rég is volt. apám ki nem állhatja, amikor bizonytalan vagyok. hogy innen is onnan is látni egyszerre, azt nem lehet. vagy vagy, mondja. s ingerült. de apám mostanában mindig ingerült. kiabálva beszél, amikor nem ingerült is, ingerült. nem tudom, ha eltelik az idő, mi is ilyenek leszünk? vagy már ilyenek vagyunk, csak nem vesszük észre. de mindegy is, hiszen ritkán adódik alkalom. amennyi, az még elviselhető. Rétyen vagyok, egy lepusztult ház felében, anyáméknak ennyi járt az elhalt szülők után. pontosabban ülök egy almafa alatt és irogatok. szedtem meggyet, ettem ribizlit, sóskát, borsót. éppen elsurran lopózva egy fekete-fehér foltos macska. madarak, nagy zöld fű.
ha abbahagytam volna a naplót, úgy értem végleg, talán míg el nem felejtenek, szépen emlékeztek volna.
apámék hátul, pontosabban apám a kert végében létra tetején szedi a meggyet, én anyámmal lentről. most anyám takarít a házban. ablakot mos, pakol, ilyesmi. míg élt keresztapám, egy ideje, azóta, féltek. láttam a szemükből, meg a mozdulatok. most felszabadultabban dolgozgatnak. a leomló házfalat is megcsináltatták. belülről szétvált, süllyedni kezdett a házrész. most kisebb a repedés. szeretnek kijárni, állandóan dolgoznak. kert, veteményes, képesek kijárni 12 km-re csaknem naponta. most a betakarítás, eltevések. nagyapámék is állandóan a ház körül dolgoztak. ők már hajnaltól. az állatok miatt.
nos, apám onnan kiabál időnként, szüleim szokása (utóbbi évek) több méterről kiabálni egymásnak. ki nem állhatom. ez is enyhe kifejezés. anyám vissza, innen nem hallom őket. keresztanyám, akivel az ominózus eset történt, pontosabban keresztapám és az anyám között, ők a testvérek, most érezhetően nyugalmasabb ott tartózkodni. különben amikor ritkán, utóbbi idők, adódott, én is féltem. csak úgy tettem, hogy nem, de nem voltak eszközeim erre az iszákos, agresszív, modortalan, közönséges, majd életveszélyes emberre. keresztanyám alapjában nyugodt, csendes asszony volt. sosem hallottam kiabálni, felfogni sem tudom, hogy bírta keresztapámmal. kocsmázott, szívbetegsége vitte el. ő most a borsót fejti, egészen halomnyit, kimentem, kicsit beszélgettem vele, láttam nem bánná, de kedvem is volt hozzá, kíváncsi voltam az unokatestvéreimre. évek óta nem láttam őket. emlékszem gyerekkoromban is nagyapám után őt találtam a legértelmesebbnek. kissé fennhordta orrát, többre tartotta magát az ottani falusiaknál, ezt csak mondják róla, de jól állt neki. és valóban magam is úgy láttam, más volt. kívülről nem, csak amikor szólt, vagy csak megjelent. és később amikor beszélgettem is, egészen jól el lehetett vele társalogni. meghallgatta a másikat is, érdeklődőn, figyelmesen, nem támadta le, nem ellenkezett. igen, bár ritkán adódott, mégis kellemes.
csakhát, szokatlan. most ahogy magát párjával szemben lealacsonyítja. persze szép, halottról csak jót, de akkor is. elbizonytalanodtam. az nem lepett meg ennyire, amikor az eset után is kitartott férje mellett. persze bántott, mert ha nincs szerencséje, és belehal anyám a villa alatti támadásba... ami mit sem sejtve, váratlan, minden előzmény nélkül hátba találta... lelkileg sosem heverte ki anyám szegény, azután lett olyan furcsa. hogy éppen ő, aki életében sose, légynek sem ártott. csak és mindig segített annak, aki útjában. persze, a maga módján. de akkor is. mindig az ilyenekkel történik. és éppen testvére. apám meg, tudom, a kor, hogy van ilyen, de ő is a tavalyi betegség óta ilyen furcsa. pedig olyan szép, amikor az ember 80-90 évesen is szelleme tisztaságát, épségét megtartja. mindkét nagyapám ilyen volt. vajon én... milyen leszek. talán mackó... de én? kit öröklök? szüleimet vagy a nagyszülők. mert tiszta elmével szeretnék a másvilágra menni. rettegek a zavart elmétől. hogy egyszer én is. nos, furcsa, ha keresztapám ölt volna is, keresztanyám kitart mellette. így inkább tartózkodom, magamban sem alakítok véleményt.
fél négy. itteni idő szerint. úgy látszik, éjszaka is, délután is ez a kellemes idő, amikor adódik írni. 12 óránként.
ma hátramentem, kéredzkedtem a belső udvar árnyékszékére, nem lehetett, csak résnyire becsukni, s látom, ahogy gubbasztok, kíváncsin ólálkodik az apróság serege, előbb is követtek idáig a kakas, nyomában 5-6 tyúkkal, a lukon, előbb a kakas, néz, feszülten figyel nyaka mereven, egészen kihúzott testtartással, kérdőre vonva is, de azért kíváncsin, mint aki maga sem tud ezzel a dologgal mit kezdeni, feje felém, kissé rézsútosan, mintha megalázó lenne rám nézni, ebben a pózban, vizsgál, kotlok-e vagy mi, mint aki emlékeztet, de legalábbis felhívja a figyelmet, az ő területén vagyok most. valósággal szemügyre vesz, kóstál, a többi is leskelődik, tyúkok nyakukat egészen betolják, szinte bemerészkednek, de már alattvalói pozícióban. nem szólok, figyelem mit csinálnak. pontosan kivehető gesztusaikból, mi van a fejükben. aztán megunnak. a vécéről leszállva egészen nekibátorodok, hátramegyek gyerekkorom izgalmas színhelyei felé tartva, próbálom nyitni előbb az istálló ajtót, majd a csűrét, ahol egykor nagyokat ugráltunk a szénásban, meg bújócskáztunk. bekukkintok, üres, halott tér. a szénás tele, kukoricák lógnak ki a földön heverő kupacból. évek óta nem nyúlt hozzá senki, nem jártak erre. de a csűr is, az istálló is, áll. a kutya s az apróságok követnek, sorra, amerre tartok. mind utánam. amikor hátranézek, a kutya úgy tesz, mintha csak vakarózna, eljátszva, észre sem vett. nem néz rám. becsukom magam mögött a kaput.
de a kert él. a disznók, malacok helyei is mind akárha tegnap, talán csak a szag nincs, mint rég. az istálló és a trágyaszag. pontosabban a ganéj, ami még mindig ott, érintetlen. igen, csak a szagok nincsenek. a hátsófertály gondosan kiseperve, kevés tyúk, nincsenek állatok, mint rég, amikor kerülgetni kellett a vécéig a kakikat. régen micsoda élet itt. a disznók, malacok, a tehén, ló? erre már nem emlékszem, bárány, rucák, kisrécékkel, libák, nyulak, hasonló. a récéket magam hajtottam, pontosabban kísértem ki a vízre, és kaját is magam készítettem nekik. kukoricadara finomra vágott répalevéllel keverve. most igen, kellene a kályha meg a kredenc, fotók, amiket készítettem, de lusta vagyok, rettenetesen lassú ez a gép itt. és anyám már békétlenkedik, mondja unatkozik. és tényleg, bár sokat segítettem ma az eltevésben, de sokkal többet is tehettem volna. muszáj volt napoznom is. én képtelen vagyok egy nap csak dolgozni. értem olyat, amiben nem lelek örömet. ameddig kíváncsi, addig jó, de aztán, muszáj mást is csinálnom. azért rengeteg kitartás a meggyet válogatni, egyenként, előtte szárazni, a kompótnak a javát, hibátlant, a többi vagy a dzsemmnek, vagy a szemét. és egyenként a hibákat kivágni. s a többi. amíg ott fekszenek készen az üvegekben. na és leszedni a fáról. ilyesmik...
és a rádió. az a régi-régi múzeumi darab. egykor, kicsi gyermekként szánkózás, korcsolyázás után a lefagyott lábunkat melengettük ennél a kályhánál, ki a bakancsból, sosonból, ilyenünk volt, gumiból, oldalt kellett bekapcsolni az övet, emlékszem. lehet, még Csehországból volt, mintha anyámék ott vették volna nekünk a tréninget, mert az is olyan szép színű volt, olyan egészen szép csíkokkal, meg a sosont. akkoriban jól ment, mondták apámék, hogy szép fizetése volt, de csak 1-2 évig ha dolgozott a pártnál apám, otthagyta, inkább elment autó technikusnak. sokkal kevesebb pénzért.
szóval, kezünket is ki a kesztyűből, próbáltuk életre ébreszteni, de hogy legalább a szúrós, csípős érzés elmúljon, hogy érezzük a testrészeinket. akkor amikor játszottunk, semmit nem éreztünk. csak ilyenkor fájt. mozdítani, a fellazításkor, amikor érezni kezdett a kályha forróságára, ahogy nekitámasztottuk. rengeteget szánkóztunk a falu gyerekeivel.
anyám szőnyeget porol, takarít.
én képtelen lennék ilyesmire.

azért van amikor jó a napló, ha időnként beleolvasgatok, amikor egy pályázat, ilyesmi, mert azért el-elfelejtem idővel szövegeim, és akkor olyan mintha nem én. mintha egészen új. amikor rá-rábukkanok valami érdekesre. mégis jó, ha van ahol ilyenkor keresgélni, szemezgetni, mintha csak a fejemben. mert az ottani cella van hogy zárva. éppen akkor. hiszen mennyi cella. mindent nem lehet észbentartani. egyszerre. így aztán adagolva, kicsidenként. a napló mégiscsak személyes, magánjáratú állomány. az ugyanúgy a fejem, csak kifordítva. a felszínen.

rengeteget írtam egy nap alatt. pontosabban egy és fél. kiszállok, mert még a jegyzeteim felénél sem tartok. mégiscsak hátha römizünk egyet anyámmal. esetleg Janka, ha ideér.


talán nem kellene írni. olyan unalmasan írok. semmi forma, nyelv, halott minden izgalom, élet bennem. hogy van-e így értelme.

mackó, kedves mackó. azért nem könnyű itthon. nem lett römizés, a dolgok máshogy alakultak. anyám és apám elmentek, csend van. nehéz.

de mégis. öcsém telefonál, elvisznek Olt partjára fürödni.

Ma éjjel megállíthatatlan, végeérhetetlen kutyaugatás reggelig. A villámok. És féltem is. Álmomban vagy a valóságban megnyitotta valaki az ajtót. Mindenesetre ajtónyitásra ébredtem. Villanyt kapcsoltam, sokáig nem aludtam vissza. Szétcsúsznak a képek. Egészen össze-vissza.