valaki más, csak egy emlék

Senki vadászat lezárult, – bemondták a rádióban.

Egészen megnyugtató, hogy végül senkit sem kell szeretni.

Úgy kezdődött, hogy

– hordtam a kabátot, amit tőle kaptam. Értem tőlük, de ez már egynek számít.

– a cipőt,

– a csizmát

– csizmákat, mikor melyik, ugye nadrág, idő függvénye, s a szoknya

– melyik kabát, legutóbb a csuklyásak, de azok közül is válogatható, mert van amikor kicsit hideg, máskor nagyobbat, értem a súlyosabbik, de ez is fordítva, mert a látszat csal. A melegebbik a pihesúlyú. Frászt. Tessék ezt igenis nagybetűvel írni. Hideg mint a nyavalya. De a kabát, a kabátok mind melegek. imádom. Gondoltam volna-e korábban, hogy még a tél is sem elviselhetőbb. Iszonyú könnyedén, csakúgy lebegve mentem a múlt nap is a postára a kemény szél. Kinyitottam, na azért olykor bezározva a kabátot, mégis volt hogy belül fűtötta melegség. Mert a napot azt sikerült testembe zárnom. Persze a szél csak tolt (tombolt is, de ez mellékes, aki se nem hall), s ha szembe is, szinte behunyva, sétáltam sötétség nap küszöbén. (küszöb nélkül9* valami fénysötét sávban. Most is csakúgy lazán, ha föld felett. A gyerek valahogy eltűnt a közelemből, lett nő, a férfiak is szembenéztek. De én nem láttam. Egyiket sem, mert olyan jó volt a szélben csak és kizárólagosan magammal. Végre. egyedül.

– de az a kedvenc, na arra a legbüszkébb vagyok. rövid az ujja, és trapéz, alóla kilóg a kicsit hosszú lilakékmályva pólóm, az is trapézan. Amiért büszke, és most tényleg a legbüszkébb, ennél már fokozni sem híen, hogy először történt. Álltam, körülöttem ex család, értem pót, a helyettes, mindenki, hogy:

– de hiszen ez? egyáltalán és hogy képzelem. A másik, vagy ez, de leginkább i sezt. Legalább szép. Aztán ő mosolyogva, kikacsint, hogy azt veszi ami neki tetsz. És ez valóban ő. És először. Soha először sem másodszor, senkisem. És ahogy hirtelen nézem, oda, valóban beszélték szemei. Ezt a kabátot szeretem azóta is. a legkedvesebb. Csak mert rövid, csak mert éppen a testemhez. Értem rá. Hogy kicsit csámpás… hát választhattam volna-é a tökéletesebbet.

Hogy a zárójel a *9-es. Tudhattam volna. a két zárójel. Már megint hazaérkezem.

De hogy miért akartam, hogyx anyám legyen—xx persze, de ez más, hogy apám. Mindig idegen apákra, anyákra vágyni. Ez is valami complex és multipées, értem multiplex. De az a rég, az emlék. amikor még göndörded szőkén ültünk ölben, fehéren feketén.