üzenet

...írni a hófehér hatalmas buszról, ami egyszercsak váratlan megjelent, akár egy óriás. pontosabban beúszott a megállóba, mint a hajó. a sofőrről, amelyik megkérdezte, diák-e. a visszahőkölésről, mikor magamat pillantottam meg, hátulról. a lényegről, ami nem a látszat. hogy akkor a vizualitás, mi van a szemünkkel, és sok más. szemfényvesztés, érzéki csalódás... a csonkakéz, a fejnélküliség, mert ugye kéz, láb nélkül csak csak, de fej híján. a köpenyről, kék világosság, az aranyszegély, amikor a fák között villan a nap, a száguldás, hogy miért vakít a nap, ha szembe nézünk. a képernyőről. hogy miért villog az erdő. amikor olvasom a sorokat.

mert mi van, ha maga a kerek föld az isten. de legalábbis amit keresünk. és benne állunk. rajta. csupáncsak ezért nem vettük észre. mert mindig csak felnéztünk, hiú ember, amikor csak le kellett volna. a nap. minden lehetséges. a kör. nappal nem látunk a szemünktől. mert ugye isten is hibázhatott, ha ugyan mondható hibának. ő is csak gyakorolta a mozdulatot. Nap. Hold. lehetséges, hogy minden a körből. körben is kör. négyszögekből. csillag. sok kicsi fény nagy fényből, hogy legyen valami tökéletlen a kivágott tökéletesből. lehetséges, hogy Isten csak játszott velünk. próbára tett. képesek vagyunk-e túllátni önmagunkon. talán igen, a vörös ördög. tudhatott valamit. elhalkuló vulkán. ahogy magába roskadva nézett feketeségben. s a szemek. ahogy világítottak. Hold. Nap. minden olyan aprónak tűnik a vakító sötétségben. fény és sötét. amikor a körben összeér, villan. ez a kisülés maga az örökkévaló pillanat. ez a pillanat maga a tökéletesség. tökéletlenségben. pokol. ahogy mi hívjuk. ahol meleg. mennyország, fény, fehér, hidegek birodalma. győztesek, veszteseké. a szürke fény, halovány... rejtély. de a sárga, mosolyban, titok elrejtve. fehér. mégiscsak szembe nézünk. köszönve napnak, arcnak, árnyékból. múlt az eljövendőség. ami lesz, nem volt. sok kicsi fény, sok kicsi árnyék. rózsaszín, sötétből. Hold. nappal szemben. zöld a zöldben.