üzenet

...írni a hófehér hatalmas buszról, ami egyszercsak váratlan megjelent, akár egy óriás. pontosabban beúszott a megállóba, mint a hajó. a sofőrről, amelyik megkérdezte, diák-e. a visszahőkölésről, mikor magamat pillantottam meg, hátulról. a lényegről, ami nem a látszat. hogy akkor a vizualitás, mi van a szemünkkel, és sok más. szemfényvesztés, érzéki csalódás... a csonkakéz, a fejnélküliség, mert ugye kéz, láb nélkül csak csak, de fej híján. a köpenyről, kék világosság, az aranyszegély, amikor a fák között villan a nap, a száguldás, hogy miért vakít a nap, ha szembe nézünk. a képernyőről. hogy miért villog az erdő. amikor olvasom a sorokat.

mert mi van, ha maga a kerek föld az isten. de legalábbis amit keresünk. és benne állunk. rajta. csupáncsak ezért nem vettük észre. mert mindig csak felnéztünk, hiú ember, amikor csak le kellett volna. a nap. minden lehetséges. a kör. nappal nem látunk a szemünktől. mert ugye isten is hibázhatott, ha ugyan mondható hibának. ő is csak gyakorolta a mozdulatot. Nap. Hold. lehetséges, hogy minden a körből. körben is kör. négyszögekből. csillag. sok kicsi fény nagy fényből, hogy legyen valami tökéletlen a kivágott tökéletesből. lehetséges, hogy Isten csak játszott velünk. próbára tett. képesek vagyunk-e túllátni önmagunkon. talán igen, a vörös ördög. tudhatott valamit. elhalkuló vulkán. ahogy magába roskadva nézett feketeségben. s a szemek. ahogy világítottak. Hold. Nap. minden olyan aprónak tűnik a vakító sötétségben. fény és sötét. amikor a körben összeér, villan. ez a kisülés maga az örökkévaló pillanat. ez a pillanat maga a tökéletesség. tökéletlenségben. pokol. ahogy mi hívjuk. ahol meleg. mennyország, fény, fehér, hidegek birodalma. győztesek, veszteseké. a szürke fény, halovány... rejtély. de a sárga, mosolyban, titok elrejtve. fehér. mégiscsak szembe nézünk. köszönve napnak, arcnak, árnyékból. múlt az eljövendőség. ami lesz, nem volt. sok kicsi fény, sok kicsi árnyék. rózsaszín, sötétből. Hold. nappal szemben. zöld a zöldben.

cím nélkül

módosítanom kell a bejegyzéseimet. a felnőtt ölni tud. az ember ölni tud.

valami kezdőbetűk, lila fekete

Nem árultam el egy titkot. Dorka szerelmei. zöld a zöldben.

A fehér mackó és a rózsaszín pizsama. Megfelelések árnyékában

minden átköltözik egy

más világba.

A balettmozdulatok. Mindenből kivonódik egy kicsi fény. Hogy mélyebbek legyenek a ráncok. Nagyobbak az árnyékok. Szűkülő körben fehér sávok. Arcok kékben, fényben. A sárgák. Minden kivonódik amikor összeadódik. Szivárvány ködben. Fekete álmok. Minden mozdulat egy pontba vezet. Minden mozdulat egy pontból ered.

fehér blúz, fekete szoknya. Janka. vörös ing. gesztenye, barackok.

arcaink, hogy mindig új nap íródjék

Amikor a provokáció is már nem fentről, hanem lentről érkezik.

és én is mertem még köszönni. a pénzek. Igen, emlékszem. Az érmék. Amikor még értek. Rézsárga apró csörgő játékok. A pulton. Amikor még sorban álltunk. Várakozva, hogy eljön egy másik, valami más, jövő. A posta, posták, sárga csekkek. Semmi sem változott. Ugyanúgy állok a pultnál. Talán a mosoly. valami Múlt, az eljövendő. szeretném odaajándékozni a mosolyom. Egyetlen amit még szótlan, némán tehetek. Szeretettel.

a szavak, persze, más… beszélni. a remény. hogy egyszer szavaimból lehetnek angyalok. addig is, marad a fény, egyetlen, ami még életből.

bármilyen lépés fölösleges. még csak kezet sem emelni. Ahol nincsenek régiek, és nincsenek újak. esély. integetni.

-----------------------------------------------------------------------------------------

Most bemutatom az érmécskéket. SzürkePepita nyuszit magam varrtam. Nem tudom mikor, régen. Nem olyan nagyon rég, talán úgy 6-7 éve. Ajándékozni szerettem volna, talán éppen Jankának, erre sem emlékszem. Csak arra, hogy végül itthon maradt. Rongybaba. Szedett-vedett maradékokból. Hogy mutatott volna Janka kezében. Vagy inkább mert megszerettem, de magam előtt is titkoltam, aztán kifogásokat találtam, hogy biztos ezért meg azért Janka nem értékelné. Pedig egyáltalán nem bizonyos, hogy nem értékelte volna. a már-már rózsaszínbe hajló hosszú fül kutya, meg a papa mackó, s emlékeim szerint a pirosruhás baba, hajléktalanok voltak. egy erdő szélen találtuk mackóval, aki a sárga mackó bal szélen, a barna fülű, kicsit szürkésedett idővel, na ő egyetlen a babák között, aki egészen a gyerekkorból, meleg otthonból, nos együtt hazahoztuk, megfürdettük őket, jó sok habos vízzel, ahogy szerették, amikor még őket is szerették, és nem dobták ki a városszélre, kukás szemét közé. azóta itt vannak társaikkal. A csokibarna mackó, ő a frankfurti mackó, is több mint 10 éve itt, talán éppen 14. igen, már egészen kamaszkorú. Ő az első, a gyermekkor emlékeit hordozó legelső mackó, aki az esőben pusztult majd 40 éve, aztán egyenesen itt, hogy a többi baba közt lehessen, feltámadt. Egy fonott kosárban érkezett, egészen különös kosárban, ami ugyancsak frankfurtból. De mivel múltból jött vissza, kortalan. Ideje nem földi időhöz mérhető. Így aztán könnyű mesélni neki. Ő a legpuhább, legpihesúlyúbb a babák közt. Tulajdonképpen nincs is súlya. És nem beszél. Valamilyen más adapterei vannak, ismeretlen, mert az információkat, mindent amit hall, képes kezelni. Rózsaszínfülű, talpú, orrú fehér-szürke malacpofa, rejtély. Ha jobban megerőltetem magam, ő is a hajléktalan babákkal került hozzánk. Csak összetévesztettem korábban a kicsi barnafülű mackóval, barnamackó öléből. Mert kicsi mackó, aki kicsit kutya kicsit mackó, a szeretetből érkezett hozzám, ajándékba kaptam egy igen kedves lánytól. Kollégiumi társak voltunk, szobatársak, mindvégig kicsi mackó volt a hálótársa, aztán egy napon enyém lett. Most ott van ő is babák közt. Amikor kaptam, olyan illatos volt. amikor velem aludt, olyan emberszaga lett. Vagyis, igazából az én szagom. Mert mackónak is más illata, anyámnak is más volt, nagyiéknak is. Már nincs szaga. Zöldszemű macskatigris bébifiú pedig, ő egy egészen kegyetlen időszakban lett lakótárs, amikor legszívesebben nem kívántam volna. sokáig nem szerettem. sosem aludtam vele. És akkor végül bemutatom magamat, már szinte kívül a képből, én vagyok a zöld macska, tehát nem vagyok baba, cicának nem elég cicás, sem fiú sem lány, tehát egészen se nem ember, se nem állat figura. Farkammal betakarom a babákat szépen sorba. Végül az egyetlen ember, aki szintén nem egészen ember, ő a sárga napocska, azazhogy napocska is meg ember is, hogy sose legyenek a babák fény nélkül. Sötétben sem.

csak a kislány hiányzik, meg a rózsaszín nyúl. valami varázserő. a zöld macska, zöld szem. mert minden valójában a kislánytól kezdődött. amikor érkezett, felfele, lépcsőkről. amikor még nem voltak rossz idők. aztán van még egy tévedés is. pontosabban egy jó megérzés. a pirosruhás baba. mégiscsak van magyarázata az elbizonytalanodásnak. hiszen a baba nem is fürödhetett a szörmés állatokkal. mert a babát egyszerűen csak használtboltból vásároltam. magam választottam. megtetszett, akárcsak a frankfurti barna mackó. igaz, ő egészen új volt. hiába hogy svédmintás pulóvert viselt. ők ketten azok, akiket magam választottam társul. azért ez sem egészen. mert barnafülű sárgamackót is magam választottam, amikor már felnőtt, pontosabban emberré. de ez olyan bonyolult. aztán manócska is. valahol elbújik a babák között. igen. van a levegőben, határozottan valami különös erő. aztán van még egy ennél is furcsább. manócskából is kettő van. egy sárga, meg egy barna manócska. ez is csakúgy átalakult, egyikből a másikba.

valaki más, csak egy emlék

Senki vadászat lezárult, – bemondták a rádióban.

Egészen megnyugtató, hogy végül senkit sem kell szeretni.

Úgy kezdődött, hogy

– hordtam a kabátot, amit tőle kaptam. Értem tőlük, de ez már egynek számít.

– a cipőt,

– a csizmát

– csizmákat, mikor melyik, ugye nadrág, idő függvénye, s a szoknya

– melyik kabát, legutóbb a csuklyásak, de azok közül is válogatható, mert van amikor kicsit hideg, máskor nagyobbat, értem a súlyosabbik, de ez is fordítva, mert a látszat csal. A melegebbik a pihesúlyú. Frászt. Tessék ezt igenis nagybetűvel írni. Hideg mint a nyavalya. De a kabát, a kabátok mind melegek. imádom. Gondoltam volna-e korábban, hogy még a tél is sem elviselhetőbb. Iszonyú könnyedén, csakúgy lebegve mentem a múlt nap is a postára a kemény szél. Kinyitottam, na azért olykor bezározva a kabátot, mégis volt hogy belül fűtötta melegség. Mert a napot azt sikerült testembe zárnom. Persze a szél csak tolt (tombolt is, de ez mellékes, aki se nem hall), s ha szembe is, szinte behunyva, sétáltam sötétség nap küszöbén. (küszöb nélkül9* valami fénysötét sávban. Most is csakúgy lazán, ha föld felett. A gyerek valahogy eltűnt a közelemből, lett nő, a férfiak is szembenéztek. De én nem láttam. Egyiket sem, mert olyan jó volt a szélben csak és kizárólagosan magammal. Végre. egyedül.

– de az a kedvenc, na arra a legbüszkébb vagyok. rövid az ujja, és trapéz, alóla kilóg a kicsit hosszú lilakékmályva pólóm, az is trapézan. Amiért büszke, és most tényleg a legbüszkébb, ennél már fokozni sem híen, hogy először történt. Álltam, körülöttem ex család, értem pót, a helyettes, mindenki, hogy:

– de hiszen ez? egyáltalán és hogy képzelem. A másik, vagy ez, de leginkább i sezt. Legalább szép. Aztán ő mosolyogva, kikacsint, hogy azt veszi ami neki tetsz. És ez valóban ő. És először. Soha először sem másodszor, senkisem. És ahogy hirtelen nézem, oda, valóban beszélték szemei. Ezt a kabátot szeretem azóta is. a legkedvesebb. Csak mert rövid, csak mert éppen a testemhez. Értem rá. Hogy kicsit csámpás… hát választhattam volna-é a tökéletesebbet.

Hogy a zárójel a *9-es. Tudhattam volna. a két zárójel. Már megint hazaérkezem.

De hogy miért akartam, hogyx anyám legyen—xx persze, de ez más, hogy apám. Mindig idegen apákra, anyákra vágyni. Ez is valami complex és multipées, értem multiplex. De az a rég, az emlék. amikor még göndörded szőkén ültünk ölben, fehéren feketén.

egy év. hogy a babáknak valóra váljanak álmaik. 9 babaruha, 9 szárny. ennyi időm van mindezeket megvarrni. különben a babák nem lehetnek angyalok, és magam is elveszek. a babáknak repülniük kell.

ezt a cicát ma reggel a többiektől félreesve, kicsit távolabb találtam. olyan volt, mint akit félrelöktek. felveszem, de hiszen igen, ez az a cica. abból az időből. régen nem vettem kezembe. volt idő, hogy el akartam tüntetni. csak ne a játékok között. egyáltalán azt akartam, hogy ne létezzen. aztán mégse volt szívem. ő is csak egy kis plüss állat, mint a többi. ma megölelgettem. olyan meleg volt, ahogyan rásütött a nap, néztem a zöld szemét, meleg puha testét, akárhogy is, szeretnivaló, konstatáltam.

Mint akkor, 20 évesen is.

valamikori nyulacska naplóból. Szarvasbőgésre várva

Mackó jó. Mackó szerepeket játszik. Mackó időnként eljátssza önmagát. Aki más, mint ő, maga. Mackónak csak a szája jár. Mackó sokat akar. Mackó sokat vár a világtól. Mackó soha életében sem élőlényt, állatot, embert nem bántott. Mackó jó. Mackó azt mondta, muszáj volt, különben nem érjük el a járatot. Mackó, ha akarja, megállítja a világot. És különben is, mackó elhiszi amit mond. Mackónak meggyőződése, hogy az nem ő, de mégis kell, hogy az is ő. Hogy legyen aki megmondja. Különben a világ sohasem változik, mondja. S hogy nem volt fehér a szája, és az arca. Azt mondja, én tévedek. Ő játszotta a szerepet. Hitelesen játszotta a szerepet. 12 és fél óra út éjszaka, teliholdkor az erdőben. Soha vissza nem térő alkalom.

Elárulom, féltem. Bőgés az nem, de volt csörömpölés, ág reccsenés, roppanás, sötét és fényfolt homályában átszaladó szarvas. Csendek. Hatalmas nagy csendek. Mackó nem fél. Mackó mindig jól alszik. Mackónak nagy a lelkiismerete.

Napló.

Meghatározhatatlan, az ember mikor lép ki. Egyszer eljön egy pont. Ezen nem lehet és nem kell gondolkozni. Jön. Váratlan, meggondolatlan. Mint egy gyöngyöző csepp, a tengerből. Legjellemzőbb, amikor valamit meggondolok, kiírok, aztán amikor eljön az idő, éppen ellenkezőjét cselekszem. Írom meg. Nem azt, amit meggondoltan végigvezetve, küzdve, gyötrődve, cselekedtem. Valami egészen mást. Írok meg.

Naiv gondolatok. Minden egyes gondolatom, amit megírtam valaha is, elterelő gondolat volt. Felépíteni egy világot abból a semmiből, ami nem valósulhat meg. Tulajdonképpen megtettem, ami rendeltetett, amit kirendeltem akaratlanul is, magamnak. Mondhatnám, persze, jelek által vezetve. Egyetlen gondolat nem az enyém volt. Már régen benne voltam, amikor jöttek. Amikor a toll a papírhoz ért… kattogás, a betűk. Kívül, és mégis magamon, belőlem. Becsapás, önbecsapás, innen már nincs jelentősége. Felépült egy világ, a semmi világa, a nemlétezőé. Tehát létezik. A semmiben. Nincs megfogható anyaga. Nem látható, de mindenhonnan elérhető. Most már visszavonulhatok. Hogy ne legyen megírva már a semmi sem. Semmi árnyékában. Kellett, szükséges volt az a semmi, hogy megszülethessen ez a valami, ami visszavezetve maga a semmi semmijévé lett. Tehát, nem írom meg. Nem nézek vissza. Igaz, mondhatnám hogy van egy holnap is. Holnapután. Hogy az is, valami más lesz-e. Kezére játszva jeleknek. Szerződést kötni végzettel... avagy a végtelen.

Tegnap is, éppen néhány napja egy fotón dolgoztam, többek közt. A fotó alsó 1harmad része tele kékes fényben játszó bogarakkal. Foltok, persze, apró hosszúkás pöttynyi foltok. Nem távolítottam el a képről. Adott valami 1890-es évek végi hangulatot a festészet manírjaiból. Emlékeztetett egy stílusirányzatra. Amikor a fények árnyékok a színes pöttyökből. De aztán a konyhát tegnapra már ellepték ezek a pöttyök. Apró repülő bogarak. Cseszlék, mondanám otthoniasan. A szemétkukában kezdődött, a gyümölcs, zöldségmaradványok. Éppen amikor a fotón dolgozni kezdtem. Muszáj volt kiirtani. Olyan volt mint a madarak filmben. Madár nélkül. A bogarakkal. Iszonyú látvány volt. És félő, hogy így is bármikor visszatérnek. Pedig a fotón, fotókon minden mást retusálhattam, csak ezeket a pöttyöket nem. Belső parancs. Tehát a bogaraktól folyamatosan félni kell. Hogy visszatérnek. Aztán volt az a fotó is, arc a kék szemekkel. Abban a prospektusban. Az is ki volt nyitva pár napja. Annál az oldalnál. Nem én tettem, egyszerűen csak ott volt. 10 éve lakunk itt, és ugyanúgy gyümölcs, zöldségmaradványok kukában. De a cseszlék még eddig egyszer sem környékeztek. Lepke. Mondhatnám. De a cseszle..

Az álom. majd mindenképp lehetne írni az álomról. Hogy az se íródjon, történjék meg.