Gyönyörű feljáró, lépcsőhajlat, szobabelső. Két testvérfülke, szecessziós szalonok, fürdőszoba, nappali. A hölgy, aki felvezet. Csodálatom egekbe hág (elnézést a kifejezésért, de nem térek magamhoz), ámulok, a tökéletes gyümölcskert itt pompázik előttem, egzotikus ereklyékkel, egekbe nyújtózó színes ágak, tárgyak, emlékek. Gyönyöröm tetőfokán ájulásig hevülve szárnyakkal, boldogan, áhitat: bordélyházat nyithatna, szökken ki a számon. A csodálat. Toulouse-Lautrec, Rippl-Rónai, Vaszary… ma már csak múzeumok őrizte enteriőrök, festmények, buja nők, aktok, franciaágyas… egyszemélyes kanapék, dívány, rekamié, s a kép, ott a falon, a fürdőszoba csempéjén is a nő, virágos ruha, kalappal, kezemmel húzom végig, tapintva, simogatva, hogy érezzem. Az aprócska kerek asztal, csupa antik tárgy, bútor, a faragásokkal, minden olyan karcsú, nőies, a formás pici karfás fotelek, ovális, rajta kelmék, csergék, mindhiába. Igazi díva, tűnik el szemem előtt, igen, látom tovább a fényeket. Kéjnők, anyák fejedelme. Királynő. Fejedelemasszony, kitől elvették a koronát. Elmúlásával kihal egy szellem. Egy régi kor. Itt, óvodán innen és túl, ami igazgat’ó NŐ, múzeumba illő. Lakás díszei csupa ajándék. A korona hanyatlásából. Ez a csoda, itt, ott, már, még, abban a csodában, időkből.
Szolidaritást vártam volna, de legalább valami mélyből feltörő, olyan igazi, egészséges nevetést.
Kisvártatva telefon, vegyem tudomásul, ki vagyok tagadva. Elalváskor könnyeimmel szenderülök álomba. Megéltem a fényt, hagyom, hadd csorogjon.
„úgy szeretlek, mint a sót, édesapám” búcsúzom el, s térek az örökkévalóságba. mackó kicsit simogat.
a csokoládé cukorkás nő a házikóban rabul ejti a kíváncsi ámuldozó kislányt, Piroskát. nem, nem piroska, csak ez a kislány. megsüti, a kislány pedig feltámad. mennyi kislány, kislányból. új lány lesz, szép nő, zöld ruhában. legyen így a mese vége. és eljön érte a herceg, feketében, kékben, sárgában, vörösben, mindenféle színben, fehérben. elviszi magával, álmokon túlra, a mennyben paradicsomban valóságban.
tengeren, a hatalmas plázsán, a parton vesztünk el, én és a kistestvérem. én három, ő másfél. anyám napozott, apám is csevegett másfelé, újságot olvasott. közben szépen lassan egyre távolodtunk a tenger és az emberhering tömeg között, homokvárakat egymás után építgetve, vonalban, melyeket aztán a hullámok elmostak. ebből a pontból nézve tünedeztünk, akár a homokvárak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése