hidegek melegek. újabb kör

a korai lefekvés. ma éjjel milyen hosszan aludtam. este kilenc, reggel kilenc. közben csak néhány ébredés. forgásokra emlékszem. betöltve 2 X 2 méteres ágy. borzasztó, hogy mindenből mindig fel kell állni. persze csak automatikus, a mozdulat. belül minden marad a régi. megfigyeltem, rengeteg olyan mozdulatot teszek kifelé, ami belül egészen máshogy. ellazulnak a csatornák, nem vagyok képes kontrollálni. ami nyom. de rögtön ahogy kimondom, ugyanebben az időben, máris ott van, hogy valami egészen más. valójában. ami a kimondás pillanatában belülről kontrollál. de már nincs ami megfékezné. a kimondott szavakat. a mozdulatot, ami kifelé. ezért inkább befele fordulok, de ez sem hozza mindig a kívánt megoldást. ilyenkor nyugalom, mégis ezek a mélységek ellenkezőjébe torlódnak. a jó meglehet éppen az, amikor kitörnek. kioltja egymást a fény és a sötétség. hogy amikor tökéletes egyensúly, képes tragédiát, nevezzük csak kisülést, idézni. ilyen lehet például a halál pillanata. tökéletes egyensúlyban lenni, aztán hogy éppen ez képes megbomlást idézni. sokszor látni olyant, szinte érezni, hogy az ember arca a halál pillanatában elmosolyodik.
nagyon ritka, amikor a kint és a bent, értem kifelé, mint befelé, békesség. ilyenkor valami csoda, megélni, érkezni.
mostanában nagyon félek, hogy megint tél lesz. újabb tél, újabb fázás. és én még ezt a kicsi meleget sem használhatom örömömre. itt kell ülnöm, mert mindig valami munka, ami belülről. szerencsére most hűvös. abból a melegből. barnaságom is már kopik, hiába volt, igyekezet, lassan megint fehér leszek. az allergiám, majd elfelejtettem, hogy szabadultam? mintha már tavaly sem. a félelmek rám telepednek, aztán mégis valami összhang. itt, belülről. lassan megint a körbe érek. és még mondhatnám, milyen erős, hogy most már láthatóan erősödtem, hogy a félelmek sem zsarolhatnak, eggyé olvadoztam bennük. aztán mégis inkább betakarózom, félek a hidegtől.