Furcsa hogy már reggel milyen fáradt. Amikor még el se kezdtem. Álltam a tetőn, kinn, nem tudom hogyan jutottam a csúcsra. Ideadtál valami kulcsot, s én lezártam vele a felhőket. Erre elkezdett az eső ömleni. Tartottam erősen, de nem tudtam lábon maradni. Kinyitottam volna, de messze sodort. Azóta is küzdök, az eső nem áll el. Mire volt jó ez a kulcs? Akár az alma, hogy minden így fordulva.
Azt mondtad, kilógtam a sorból. Túl sokat foglalkoztam a gyökerekkel. A virágok meg csak hervadtak. Mindenestől irtottad, zavart, hogy a gyökerem a virágnál is többet ért. Amikor már értettem, néhányan mások is, erősen kapaszkodtam, virágaimat is sorsukra hagytam. Hát elvetted. A magokból végül hagytál, de mit ér a mag gyökér nélkül. Mások, arcainkkal. Büszkeségem már nem a virág. Ha bajban voltam is, csak odamutattam, hiszen létezem. Már nincsenek arcok, gyökereinkkel vesztek. A magokat. Tartani.
Mennyi év, elveszejtve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése