V ahol jó lenni

félek, engem sohasem visznek el az angyalok.
mennyi könyv, mindenhol csak könny. ott felejtem a cseppeket. ki kellene jutni a felszínre.
olyan sok betű, annyi sok szó, nem tudom, akarom-e a sapkát is. csak azok maradnak meg, akiket szeretnek.
de hogy ezt a keresztet is nekem cipelni. egy ember még kibírja, de egy kislány, meddig bírja?

(igazad volt. te szerettél. vigyáztál. azt is megmondtad, mit nem szabad tennem. én meg csak mentem, sodródtam a magam útján. mindig csak utólag néztem vissza. téged meg eldugtalak, hogy legyél nekem örökké.)

valahogy úgy alakult, csak távolról szerettem csodálni azokat a növényeket, melyeknek gyümölcsük, virágjuk volt. melyek egész évben pompáztak. ha megillatoztam is, simogattam, magam köré mindig olyan gyökereket gyűjtöttem, melyeknek csak zöldjük. mindenféle levelek. virág csupán akkor, ha valamelyik kaktusz, levél, évente, 10 évente egyetlen nappalra szirmot, gyümölcsöt hajtott.

most egy nagyobb mozdulatot teszek itt ebben a naplóban, és egészen kifordulok az eddigiekből, amit nem szabad, a magyarázat, pedig a folyamat, a gyökerek, a később érintett filozófia, esztétikai utazás mind magukba foglalják a belső mozgás felszínre törő levegőzését. megkívánja a belső hang, a körülmények, mint amikor a beteg test kiveti magából azt, ami veszélyezteti az egészséget. mióta eszem tudom, ez alkotói utam pillére is. a gyökerek, melyek minden oldalról nézve, szimbolikusak. ahogyan a művészet is. amilyennek a művészetnek, nevezzük gondolkodás, lenni. minden eleme egy hosszú folyamat része. maga az állapot a lényeg, a gyümölcs, ha van, esetleges, pusztán ráadás, és beleépül a folyamatba, nem egyedüli, kizárólagos hordozója, birtoklója a teremtésnek, értéknek. ez a folyamat a mű keletkezésének terében is egy meghatározott, vagy szuggesztív, nem pontosan körülhatárolt időtartamban születik, melynek lényege az időben történő megtett út, nem a végeredmény. ezt nevezhetjük filozófiának, minden erős műnek hordoznia kell egy sajátságos, visszamenőleg is kimutatható filozófiát. ha nincs meg ez az út, az érettség, fejlődési és mozgástérbeli fokozatok különböző stádiumaival, ha nincsenek meg ehhez a szükséges rétegek a felszín alatt, megette a fene az ajándékba kapott tehetséget. az illető amikor kiírta magát, üres lesz. és hiába próbálkozik utána, hiába segítik is minden oldalról, hogy sikerüljön, mert megbabonázta egy nyelv, hiába magasztalják a mennyekig, adnak kezébe minden eszközt, azokat is, amelyek személytelenek, idegenek, csak hogy egy kívánt felé tereljék, az alkotónak már semmi köze, nem is élte meg a stádiumokat, csak belemagyarázzák, mert annyira szeretnék, és annyira vezetik előre, és minden csak a siker felé, annyira magas a léc, hogy az alkotó megbicsaklik. saját csapdájában ébred egy reggelen. amit alkot is, mind, minden próbálkozás már nem a régi lendületből, idegen, nem olyan jó lesz, mint annak előtte, az alkotó maga is modorosnak érzi. nos, kapott ugyan egy nyelvet, lehet az a legtisztábban szóló, legegyszerűbb, legkacifántosabb képekkel, kifacsarintva, visszájáról, játékosan, gyerekesen, felnőttesen, újszerűen is akár, bár kimutathatóak ezek a képek másutt is, ha jól utána nézne az ember. mégis játékok maradnak, önmagukba visszatérő szóképek lesznek, ami ott és akkor hat, de nem visz tovább a mélységekbe, mert nincsenek rétegek, amik egymásra épülnek. van az ajándék, a virág, nevezzük nyelvnek, és kész. szó nincs róla, magának a szövegnek megvannak a rétegei, de nincs folyamat, nincs művészet. persze lehet ezeket szeretni, imádni, behódolni, isteníteni, mert igazán képesek hatni, de felszínen horgonyoznak, nem vezetnek arra, hogy az ember tovább kutasson, mert egyszeri élményben van része, ami elsőre maga a teljesség, akár töredékeiben is, ami mondjuk lehetne máshonnan éppen a varázsa. mégis marad: láttam egy jó képet, megfogott, de nem visz tovább. nincs medre, folyama. hiába elsőre megfogott, rabja lettünk, ha jobban elgondolkozunk, visszafordul az ellenkezőjébe. a művészetnek végig kell járni hosszú utakat. nem csupán a személyes életből. az is ajándék. amit kapunk. akár a nyelv. de a munka, amit meg kell tennünk, hogy a rétegek egyszer mind összeálljanak, az már hatalmas befektetés, tanulás, egy élet áldozata kell hogy legyen, jó esetben. semmilyen mű nem képes teljességre e megismerés híján, és akkor itt az összművészetek, azok érintkezése a megélt folyamatokkal, mindennek mozgatórugójával, melynek magja a filozófia. nem az alany maga, hanem ami mozgatja. igen, a mű filozófiája. minden műnek, minden folyamatnak a maga sajátságos filozófiája. az ehhez vezető út, a tanulás, ami nem szűnhet meg az élet egyetlen pillanatában sem, akkor sem, ha már egy ponton ezek visszafele, befelé való megismerésre, elemzésre predesztináltak. amit viszont ajándékba kaptunk, időleges, nem birtokolhatjuk a végtelenségig. tanulni 20-30-40... évekig, akinek adatott, hogy ezekben a mélyebb rétegekben kutasson. mindent befogadni, a szűrők ugyanis kivetik ami szükségtelen, csak azok épülnek be, amelyek kinek kinek működésébe beillenek. a pillérek. a tartozékok. a gyökerek, a mozgatórugók. enélkül a gyümölcs ajándék. mint olyan, giccs. amit birtokolni lehet. a miénk. legyenek bármilyen szépek, különösek ezek a képek. a festők nagy része megélhetés festő, csendéleteket gyárt. gyümölcsöket. így is lehet nézni. de a festőművész, a legkülönösebb gyümölcsök ma már nem maguk a virágok, s akkor itt gyümölcs, hanem a hordozójuk. a festő maga. amikor része a műnek. a gyümölcs önmagában, legyen absztrakt, naturális, metaforikus, minimal vagy maxi, giccs. azok a művek, melyeknek idő kezelése, belső hang kezelése hiányos, vagy egyáltalán nem kimutatható, nincs bennük homály, fény, árnyék, valamelyik legalább, csupán egy dísz. jól megformált, tetszetős dísz. elkápráztat, de egy idő után zavarni fog. hiányérzete lesz az embernek. nem adja a teljességet. ennek semmi köze a töredékekhez. egy töredéknek lehet olykor a legerősebb filozófiája. máshonnan próbáltam megfogni. az igazi mű, s legyen itt akár töredék, leginkább töredék, nem dolgozik látványos vagy megbotránkoztató képekkel. az csupán éretlen, felszínes. hiába kecsegtető, gyönyörködtető virág elsőre "a legtisztább, legegyszerűbb, legszimbolikusabb képekkel" akár, hagyományos forma marad, kisszerű, de látványosan is erőszakos, nagyra törő, s szöveg szempontjából mint ilyen, ugyanakkor tökéletes. az igazi mű elsőre nem erős (ízlés és beavatottság kérdése), rejtett elemeket tartalmaz, nemcsak utalva, az említett szimbolika jegyében. nem elsőre birtokolható képekből építkezik. úgy értem, egyértelműen beazonosítható képekből, legyen az szimbolikus szókép, azonnal hatnak, mert egy dologra vonatkoztatnak, önmagukra. és itt akkor ez a vonatkoztatás, a látszat ellenére, kívül eső. persze itt el lehet játszadozni, bizonyítgatni ellenkezőjét, de marad mégis a dolog saját medrében, nem képes tovább mozdulni. az igazi aha élmények (melyek ideális esetben nincsenek, hiszen azok azonnaliak, ott és akkor), de ha mégis így nevezzük, csak igen későn érkeznek. és akkor ez összefüggésben van azzal, hogy folyamatában szenvedést él át az alkotó. az írás maga, szenvedés. a boldog írók mind karácsonyfadíszeket hoznak életre. és gyümölcsük van. sok ilyen kortárs író is van. a legjobb szöveggyártók, akár. nem művészek. bohócok, ha szabad ilyet mondanom. kedves fajtából, igen jó hallgatni is, de az már a nyilvánosság, a szereplés. olvasónak gyártani szöveget, felolvasásra, jól hangzik, vidám, ez kell, hogy jól érezze a hallagató magát. bohóc, nem a Chaplini arcból. értem nem piperkőc, hanem valami más szenvedély, az életnek magának a bohóca. írás közben vagy végén katarzis élmény ugyan lehet, valami megszabadulásféle, de születéskor, a mű születésekor bizonytalanság érzet van, kín, fájdalom. akár éjszaka, álomból. előfordul, hogy sír is. hogy könnyezik az író, amikor megír, kiír egy szöveget, vagy kirajzol egy képet. befejezett, mégis úgy érzi nincs befejezve. az érzés tovább tart, mert mindig jön valami, ha akkor nem, mert megnyugvás, később, ami továbbhajtja. tovább kell menni, a csápok, gyökerek kinyúlnak. na persze, lehetnek haszontalan, visszafogó csápok, ezek a kígyók, amikor sziszegnek, hogy ijesszenek, megrendítsenek. de az igazi művész továbbmegy. nincs útjában gát, ha kell, halál árán, örökké árnyékában. mint igen, a mesében. mosolyog az ember, pedig a teljes ember tökéletlenségében éppen olyan, mint a mesékben. ma is. más a közeg, a megjelenés, már nem a régi eszközök, ez fontos! de a mesének lenni kell. s csak keveseknek adatik. végigmenni. hiába a katarzis is, a megnyugvás olykor, valami hajtja, tovább. élete örökké körforgás. sosem ég ki a vérbeli alkotó. a gyökerek miatt. virág, ahol jó lenni. lenni és alkotni (nem lenni, a semmi, kígyócsápokkal küzdve akár), mindezek után másik fordulat, kiegészíthetik ugyan egymást, de nem feltétlen szükségszerűség, azaz hogy nem egy és ugyanaz. ahol virág van, ott nincs gyökér. száruknál vágjuk le a virágot. a vázában. pedig minden a gyökérből. a folyamat. de a giccset, a szépet szeretjük birtokolni. ami nem mutatós, nem kívánatos, megszabadulunk tőle. pedig nézzük csak meg azokat a művészeket, akik a gyökereket vetítik a felszínre, képernyőre virág nélkül. és akkor itt is szimbolikusan, nem a gyökerekről magukról beszélek. a szenvedést mutatják meg. az időt. nem a látványos elemet, ami a szemnek. a szem a lélekben lakik. bent. azt kell kivetíteni, nem a gyümölcsöt. na persze, gyümölcsökkel, szimbólum. továbbá szintaxis, szintagma, szintaktika, még a szintézis sem, és itt akkor a szöveg, önmagában még nem filozófia. persze, mondhatjuk, van valamiféle logikája. de nem ebben a fent megközelített teljességben. a művészetben (legyen az ellenművész, ami nem művészi, és itt akkor még mindig a művész) az utat nem lehet megspórolni egy váratlan kapott ajándékkal. hiába tesz bele önmagából akármennyit szeretetből is a környezet. idő után, ha nem azonnal, kilöki magából. a szöveg nem fogadja be, mert nem érte el azt az érettséget, és a személytelenség, idegenség, ami máshol pozitívum, itt kioltja önmagát. ha egy "gyerek" beszél felnőttnek, igenis ott van attól még a gyermeki szókép, minden vonásával. a rajzok, fotók hiába húzzák, minden erejükkel emelhetik is a személytelen (felnőttes) felé, hamissá, modorossá válik a szöveg a gyermeki vonás (az eredő gyökér) vállalása nélkül. ha ez a "gyerek" beszél továbbá a felnőttből, úgy naivitásával (legyen az forma, álnaivitás, esetében más, mégis az érkezés hasonló), a rajzokban, fotókban is meg kell nyilvánulnia. a vonalakból is ennek a "gyermeknek" kell kiszólnia, különben éppen ellenkezője történik, elvesz, nem adja vissza az eredeti közeget. a gyermeki "lélekből" fogant vonalak, ha megfelelően kódoltak, üzenetük a felnőttekhez. semmit nem veszít értékéből, csak hozzáad, hitelesít, önazonosságot biztosít. szerintem a gyerekekhez is beszél, mindig azon vagyok, nem szabad lebecsülni a gyerekeket, de ez már magánügy.
nos tehát, jó kézbe venni, esztétikus, kellemes, vonzó, de hiányzik valami. azaz apró vonás, ami visszaemeli a gyermeket az önnön testébe. és itt már eredendően a saját testről van szó, itt is szimbolikus vonatkoztatásban, nem a külvilágéba, mely képes azt hinni, azzal hogy belenyúl, máris birtokol.

vissza kell vonnom ami a provokációkból, a környezet hatására, a csápok... igenis, azt hiszem, mindenem megvan, hogy visszavonjam: miszerint nem akarok nagy író lenni...nem akarok...stb. egy megijesztett, folyamatosan korlátok közé lehúzott "gyermek" beszélt akkor kétségbeesésében. és azt is, hogy olykor a hirtelen nagy ájtatatos csodálatom a környezet felé, igenis bármikor visszaeshet, fordulhat önmagába. ebből is látható, a megismerés is egy folyamat. egyik pillanatban még azt hisszük valamiről csoda, világváltó, másikban visszakozunk, megtorpanunk. környezetem egy lehetőség, de az eredő nedű mindig magamból. a tehetség és a zseni fogalmát azt hiszem innentől már nem keverem. egyik egy ajándék, másik egy életút. mégis a szerencsés a kettő testvérként. az ajándék, és az 50-100 év munka. nem kikerülhető. utolsókat ajánlva egy zenésznek. nemrégi beszélgetésből.

*nem ellentmondva, de annyiban módosítanám a levezetést, hogy attól, amiért egy műnek nincs filozófiai beágyazottsága, nincsenek a szóképeken túlmutató rétegei (fény, homály, árnyék), pusztán a gyermeki és a felnőtt én direkt, közvetlenül szólal meg, még lehet művészi közegű. a hitelesség (ez esetben tiszta képek, és itt akkor ugyancsak szimbolikus) képes erre a szintre emelni, talán ennyivel toldanám az előzőeket. ha nem is mérhető ugyanazzal a mércével. de csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a gyermek beszél. a felnőttből. a "gyermek" "nem képes" tudatosan szöveget formálni, csupán a szóképekkel megérzéseire hagyatkozhat, éppen ez lehet erénye, de nagyon kevés kibillentheti az egyensúlyból, hiszen mégiscsak a felnőtt az, akiből a gyermek szól. számos olyan hangot hallani, ahol ez megtévesztő.

**utólagos hozzáfűzés a bejegyzéshez: az írás némely részében kissé túlfeszíti a határokat, annyira, hogy bizonyos pontjában vitatkoznék, módosítanék, mégis mivel napló, az adott napra vonatkozó lenyomat, és mint ilyen, nem nyilvános folyóiratban, lapban való megjelenés, meghagyom eredetiben az akkori érzések villanásaiban és levezetésében. mindemellett, mint kiindulópont, természetesen a leírás egy lehetséges és működőképes nézőpont.

sokkal később áll össze. avagy a sapka nadrág

pongyola, fürdőköpeny. a mozaikok. éppen most raktam fel egy kék kockát.
úgy félek, hogy nem lesz már idő befejezni. lejár az időm. éppen akkor vesz el az írás, amikor meglesz mind. eltűnik, elmúlik. mások rakják ki. a kislány már halott lesz. ez a kislány. ott lesz a többi. sok kislány. abból is egy, a másolat. az igazit már nem keresi senki. ha volt is valami halovány emlék, elvész. nem volt színe. szivárvány.



Meg kell nyugodni
Fel kell húzni a kis nadrágot
Aztán egy másik
nagyobb nadrág, és még nagyobb.
Minden nadrágból
A sapka, a sál, úszógumi
Emlékszel amikor visszakértem
Már túl nagy volt
A sapka. megnyúlt, elvékonyodott, buckái lettek
csúnya volt
a fiú érzéketlenül nézett
Ennek a gyermeknek nem volt tekintete
Semmilyen arca nem volt
Csak a feje lehetett kétszer akkora
Csodálkoztam, érthetetlen
Nem látszott olyan nagynak. Csak azaz idegenség. Nem volt szaga, én mégis éreztem
Aztán ellopták rá nem sokkal a papucsod
Előbb a sapka, aztán a többi

Milyen régen voltunk fürdőben

Mondod fél éve kérsz, varrjam meg a nadrágod

S tényleg

Ott áll az inged is

Milyen idegen volt újra felhúzni a sapkát.

Már nem az enyém volt.

Sárga-szürke csíkok

Azóta sem volt a fejemen

De a víz felszínére pontosan emlékszem

Ahogyan kerestem

A gyerek csak egy pillanat amíg lehúzta, odaadta,

olyan más volt, mint a többi, akik szüleikkel, testvéreikkel

Játszottak

Más mint amikor apa úszni tanítja kislányát

Vagy az úszómester fiú a több gyerekkel

sérültekkel

Őket olyan jó volt nézni

A kislányt, az apát

Ez a fiú olyan aki mindig résen

Lopva figyeli az embereket

nemcsak a sapkát

olyan amilyeneket utcán is látni

villamoson

pontosan megismerem a tekintetükből

a mosolyuk is más

üres a szemükben

emlékszem ahogy nézte a napozócsempéről a vízből az apát a fiúval

míg ő 10-12, ez a kicsi ott alig 5

egyszerre megvetés belefeledkezéssel áhitat*

a másság, tanulni mások hogy élnek

emlékszem nem egyedül volt

szinte biztosan emlékszem, ezek a fiúk mindig ketten. vagy hárman. olyan egyformák és nem beszélnek

*amikor nem érzékelni időt

mert ott akkor nincs más csak a kép

pontosan lehet látni festményeken filmeken ilyen bűnös arcokat

megtérni

ott, csak abban a pillanatban a világosság előtt

ilyen képek mindig csak fényben

fiú de inkább nem is ember amelyik kér s ha adnak

következő pillanatban ütne de legalább anyjába küld

pontosan tudom ezért nem adok sosem

akkor legalább magáénak érez de legalább tisztel ha ismerné

valamelyiket

nem, én is kapnék

legalább így utcán tömegben fürdőben ütést nem

pontosan éreztem a gyerekek, azok ott, csak azért szerettek mert nem adtam

csak a szemem

ezeknek csak a szem kell, mást, utálják a félelmet

akkor ütnek

(azoknak adok akik félnek amikor tévedek amikor felnőtt)

a mosoly. kell hogy legyen valami mosolynak

emlékszem egyszer egy ilyen mosolyra

amikor mackóval s mondtam a fiúnak nem

pontosan emlékszem ahogy mosolyommal arcából

kitértem

Senki, másodszor

Gyönyörű feljáró, lépcsőhajlat, szobabelső. Két testvérfülke, szecessziós szalonok, fürdőszoba, nappali. A hölgy, aki felvezet. Csodálatom egekbe hág (elnézést a kifejezésért, de nem térek magamhoz), ámulok, a tökéletes gyümölcskert itt pompázik előttem, egzotikus ereklyékkel, egekbe nyújtózó színes ágak, tárgyak, emlékek. Gyönyöröm tetőfokán ájulásig hevülve szárnyakkal, boldogan, áhitat: bordélyházat nyithatna, szökken ki a számon. A csodálat. Toulouse-Lautrec, Rippl-Rónai, Vaszary… ma már csak múzeumok őrizte enteriőrök, festmények, buja nők, aktok, franciaágyas… egyszemélyes kanapék, dívány, rekamié, s a kép, ott a falon, a fürdőszoba csempéjén is a nő, virágos ruha, kalappal, kezemmel húzom végig, tapintva, simogatva, hogy érezzem. Az aprócska kerek asztal, csupa antik tárgy, bútor, a faragásokkal, minden olyan karcsú, nőies, a formás pici karfás fotelek, ovális, rajta kelmék, csergék, mindhiába. Igazi díva, tűnik el szemem előtt, igen, látom tovább a fényeket. Kéjnők, anyák fejedelme. Királynő. Fejedelemasszony, kitől elvették a koronát. Elmúlásával kihal egy szellem. Egy régi kor. Itt, óvodán innen és túl, ami igazgat’ó NŐ, múzeumba illő. Lakás díszei csupa ajándék. A korona hanyatlásából. Ez a csoda, itt, ott, már, még, abban a csodában, időkből.

Szolidaritást vártam volna, de legalább valami mélyből feltörő, olyan igazi, egészséges nevetést.

Kisvártatva telefon, vegyem tudomásul, ki vagyok tagadva. Elalváskor könnyeimmel szenderülök álomba. Megéltem a fényt, hagyom, hadd csorogjon.

„úgy szeretlek, mint a sót, édesapám” búcsúzom el, s térek az örökkévalóságba. mackó kicsit simogat.

a csokoládé cukorkás nő a házikóban rabul ejti a kíváncsi ámuldozó kislányt, Piroskát. nem, nem piroska, csak ez a kislány. megsüti, a kislány pedig feltámad. mennyi kislány, kislányból. új lány lesz, szép nő, zöld ruhában. legyen így a mese vége. és eljön érte a herceg, feketében, kékben, sárgában, vörösben, mindenféle színben, fehérben. elviszi magával, álmokon túlra, a mennyben paradicsomban valóságban.

tengeren, a hatalmas plázsán, a parton vesztünk el, én és a kistestvérem. én három, ő másfél. anyám napozott, apám is csevegett másfelé, újságot olvasott. közben szépen lassan egyre távolodtunk a tenger és az emberhering tömeg között, homokvárakat egymás után építgetve, vonalban, melyeket aztán a hullámok elmostak. ebből a pontból nézve tünedeztünk, akár a homokvárak.

egy levélből

értem is amit mond, de ez még akkor is olyan távoli. hiszen azt még nem éltem meg, ami hiányzik. vagy túl lennék, csak nem tudom még, hogy éppen ebből. hiszen annyi minden hiányzik. mindenesetre elgondolkodtató, hosszútávon, és mégis. imént talán csak eltévedtem. nem jött el az idő, vagy már el is múlt. most itt van egy egészen zöld színű ösvény. tele lombok, ilyesmi. aztán csak szomorú. garantálhatom-e, ez most más lesz.

s a tüsszögések rohamok elején. allergiás vagyok a virágporra

két és fél ?több év óta először. rajtam ez az allergia. puffad (dúvad) a szemem, viszket, kivakarom a dunszt belőle, aztán a szuszogás fulladással, góc a torokban, az már csak ráadás, hogy nem kapok levegőt, s az orr, amiből patakban folyik a genny (van amikor víz, olyankor egész váratlan, amikor már papír sem). csak orvoshoz ne, maradjon befelé valami levegő. orr vagy torokjáraton mindegy. orvoshoz ne.

nem szeretem ezt az álmot

és éppen amikor semmi okom rá. hogy párom megint nem kísért haza éjfél felé, mert éppen kedvére való zene kezdődött ott, abban a helységben, ahová érkeztünk. rossz volt ébredni. szinte sírtam, miért pont most? amikor ma fügét hozott nekem.

hálóinkat összehúzni

az idő is horoszkóp is rosszat ígér. vagy mégis... mégis kisüt a nap

ide teszem, mert ez is bármikor elveszhet

a nap. hogy ma valószínűleg kisüt. kicsit még tapogatódzik, gondolkodik. süssön-a e vagy sem.

az összes rajzaimra, szövegeimre vigyázz. sose vesszen el semmi. eltévedtem. vissza kell találnom a régi utakra.

és akkor ma visszanéztem

tegnap éjfélkor arról ábrándoztam, milyen jó az, amikor az ember valami különös pozitív aurába érkezik. hogy ezek a csápok amikor behúzzák. hogy nem elég az, amikor az ember egymagában lézeng a világban, próbáljon bármilyen jó dolgot is követni, kellenek, szükségesek ezek a csápok, amelyek észrevétlenül beszippantják, majd vezetik előre. hogy akit sosem engednek magára, tartva folyamatosan ebben az aurában, milyen csodálatos lehet így végigélni egy életet. és akkor ma reggel úgy ébredtem, hogy benne vagyok ebben az aurában. eddig is, jó ideje voltak a jelek, hogy minden mindennel összefügg, bármerre mozdulok, lépek vagy teszek, a szálak összeértek, egymásba fonódtak, bárhonnan tekintettem. de hogy hamarosan megérkezem.

hidegek melegek. újabb kör

a korai lefekvés. ma éjjel milyen hosszan aludtam. este kilenc, reggel kilenc. közben csak néhány ébredés. forgásokra emlékszem. betöltve 2 X 2 méteres ágy. borzasztó, hogy mindenből mindig fel kell állni. persze csak automatikus, a mozdulat. belül minden marad a régi. megfigyeltem, rengeteg olyan mozdulatot teszek kifelé, ami belül egészen máshogy. ellazulnak a csatornák, nem vagyok képes kontrollálni. ami nyom. de rögtön ahogy kimondom, ugyanebben az időben, máris ott van, hogy valami egészen más. valójában. ami a kimondás pillanatában belülről kontrollál. de már nincs ami megfékezné. a kimondott szavakat. a mozdulatot, ami kifelé. ezért inkább befele fordulok, de ez sem hozza mindig a kívánt megoldást. ilyenkor nyugalom, mégis ezek a mélységek ellenkezőjébe torlódnak. a jó meglehet éppen az, amikor kitörnek. kioltja egymást a fény és a sötétség. hogy amikor tökéletes egyensúly, képes tragédiát, nevezzük csak kisülést, idézni. ilyen lehet például a halál pillanata. tökéletes egyensúlyban lenni, aztán hogy éppen ez képes megbomlást idézni. sokszor látni olyant, szinte érezni, hogy az ember arca a halál pillanatában elmosolyodik.
nagyon ritka, amikor a kint és a bent, értem kifelé, mint befelé, békesség. ilyenkor valami csoda, megélni, érkezni.
mostanában nagyon félek, hogy megint tél lesz. újabb tél, újabb fázás. és én még ezt a kicsi meleget sem használhatom örömömre. itt kell ülnöm, mert mindig valami munka, ami belülről. szerencsére most hűvös. abból a melegből. barnaságom is már kopik, hiába volt, igyekezet, lassan megint fehér leszek. az allergiám, majd elfelejtettem, hogy szabadultam? mintha már tavaly sem. a félelmek rám telepednek, aztán mégis valami összhang. itt, belülről. lassan megint a körbe érek. és még mondhatnám, milyen erős, hogy most már láthatóan erősödtem, hogy a félelmek sem zsarolhatnak, eggyé olvadoztam bennük. aztán mégis inkább betakarózom, félek a hidegtől.

akik gyökerekből

Furcsa hogy már reggel milyen fáradt. Amikor még el se kezdtem. Álltam a tetőn, kinn, nem tudom hogyan jutottam a csúcsra. Ideadtál valami kulcsot, s én lezártam vele a felhőket. Erre elkezdett az eső ömleni. Tartottam erősen, de nem tudtam lábon maradni. Kinyitottam volna, de messze sodort. Azóta is küzdök, az eső nem áll el. Mire volt jó ez a kulcs? Akár az alma, hogy minden így fordulva.

Azt mondtad, kilógtam a sorból. Túl sokat foglalkoztam a gyökerekkel. A virágok meg csak hervadtak. Mindenestől irtottad, zavart, hogy a gyökerem a virágnál is többet ért. Amikor már értettem, néhányan mások is, erősen kapaszkodtam, virágaimat is sorsukra hagytam. Hát elvetted. A magokból végül hagytál, de mit ér a mag gyökér nélkül. Mások, arcainkkal. Büszkeségem már nem a virág. Ha bajban voltam is, csak odamutattam, hiszen létezem. Már nincsenek arcok, gyökereinkkel vesztek. A magokat. Tartani.

Mennyi év, elveszejtve.