Meghatározhatatlan, az ember mikor lép ki. Egyszer eljön egy pont. Ezen nem lehet és nem kell gondolkozni. Jön. Váratlan, meggondolatlan. Mint egy gyöngyöző csepp, a tengerből. Legjellemzőbb, amikor valamit meggondolok, kiírok, aztán amikor eljön az idő, éppen ellenkezőjét cselekszem. Írom meg. Nem azt, amit meggondoltan végigvezetve, küzdve, gyötrődve, cselekedtem. Valami egészen mást. Írok meg.
Naiv gondolatok. Minden egyes gondolatom, amit megírtam valaha is, elterelő gondolat volt. Felépíteni egy világot abból a semmiből, ami nem valósulhat meg. Tulajdonképpen megtettem, ami rendeltetett, amit kirendeltem akaratlanul is, magamnak. Mondhatnám, persze, jelek által vezetve. Egyetlen gondolat nem az enyém volt. Már régen benne voltam, amikor jöttek. Amikor a toll a papírhoz ért… kattogás, a betűk. Kívül, és mégis magamon, belőlem. Becsapás, önbecsapás, innen már nincs jelentősége. Felépült egy világ, a semmi világa, a nemlétezőé. Tehát létezik. A semmiben. Nincs megfogható anyaga. Nem látható, de mindenhonnan elérhető. Most már visszavonulhatok. Hogy ne legyen megírva már a semmi sem. Semmi árnyékában. Kellett, szükséges volt az a semmi, hogy megszülethessen ez a valami, ami visszavezetve maga a semmi semmijévé lett. Tehát, nem írom meg. Nem nézek vissza. Igaz, mondhatnám hogy van egy holnap is. Holnapután. Hogy az is, valami más lesz-e. Kezére játszva jeleknek. Szerződést kötni végzettel... avagy a végtelen.
Tegnap is, éppen néhány napja egy fotón dolgoztam, többek közt. A fotó alsó 1harmad része tele kékes fényben játszó bogarakkal. Foltok, persze, apró hosszúkás pöttynyi foltok. Nem távolítottam el a képről. Adott valami 1890-es évek végi hangulatot a festészet manírjaiból. Emlékeztetett egy stílusirányzatra. Amikor a fények árnyékok a színes pöttyökből. De aztán a konyhát tegnapra már ellepték ezek a pöttyök. Apró repülő bogarak. Cseszlék, mondanám otthoniasan. A szemétkukában kezdődött, a gyümölcs, zöldségmaradványok. Éppen amikor a fotón dolgozni kezdtem. Muszáj volt kiirtani. Olyan volt mint a madarak filmben. Madár nélkül. A bogarakkal. Iszonyú látvány volt. És félő, hogy így is bármikor visszatérnek. Pedig a fotón, fotókon minden mást retusálhattam, csak ezeket a pöttyöket nem. Belső parancs. Tehát a bogaraktól folyamatosan félni kell. Hogy visszatérnek. Aztán volt az a fotó is, arc a kék szemekkel. Abban a prospektusban. Az is ki volt nyitva pár napja. Annál az oldalnál. Nem én tettem, egyszerűen csak ott volt. 10 éve lakunk itt, és ugyanúgy gyümölcs, zöldségmaradványok kukában. De a cseszlék még eddig egyszer sem környékeztek. Lepke. Mondhatnám. De a cseszle..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése