A mai álmom igen különös volt. a környék, környezet amibe csöppentem is, ismeretlen volt. a szűk utcák, előbb valami kirakodók az út két szélén, kirakatszerű alacsony épületekkel, ember is, talán ablakokban, kicsit olyan olaszos, valami ilyesmi házakkal, lépcsőzetes, lejtős-emelkedő apró kanyargókkal. de mintha nem lettek volna színek, olyan kopottas, szikár volt minden. emberek is úgy voltak, hogy voltak is nem is. mint egy emlék. egy film, egy fotó. egyedül én voltam élő, ebben a kompozícióban. de ez akkor még nem derült ki. Éppen egy társasághoz kellett volna beülnöm egy kocsiba, akiket nem nagyon ismertem, azt sem tudom, hogy kerültem erre a helyre, aztán kikötöttem, legalábbis kinyílott előttem egy olyan autónak ajtaja, pontosabban inkább csak a három feketeruhás alakra emlékszem, akik természetességgel fogadtak a kocsiba, mintha velük kellene mennem. Ott teremtek, én meg azt hittem a társasághoz tartozik. Aztán hosszú útra emlékszem, két oldalt fák. Nem pontosan van előttem, miről beszéltem, csak arra, hogy olyan kedvesen meséltem, azt sem, magamról-e. aztán az egyik figura azt mondta, most kiszállhatok, ők tulajdonképpen bűnözők, valójában nem velük kellett volna mennem. És olyan kedvesen mint ahogyan én velük, hangtalan elbúcsúztak, pontosabban kitettek. De hiszen ezek éppenséggel megerőszakolhattak volna, kínozhattak volna, mi mindent csinálhattak volna. és én mint egy gyermek, csak beszéltem hozzájuk, talán megsajnáltak. Igen, bizonyára az történhetett, hogy megsajnáltak. Ez a három bűnöző jó volt hozzám. De különben is, felmerült, valóban bűnözők voltak, vagy csak megjátszották a jelenetet. Ezen tűnődtem. Hogy nem lehetett olyan varázserőm, hogy csakúgy beolthattam őket. Mégis kell legyen valami különös ebben a történetben. Hogy ennyire megszelídültek látványomra. Azt hiszem, igen, megszerettem ezeket a sötét fekete embereket. Hogy engem nem bántottak, amikor egyszerűen csak bánthattak volna. De miért éppen ők termettek ott, amikor eltáthattam a szám, hogy nem ültem abba a kocsiba, amibe hivatott. És tulajdonképpen hová kellett volna mennem, ez sem derült ki. csak az, hogy kiszállhattam, és nem történt velem semmi baj. Szeretetet éreztem, és megnyugvást. Megmenekültem valamiből, amit meg sem ismerhettem. Áldott volt hozzám a sors. Úgy tűnik. És mégis. Igen, azt hiszem, képes voltam elvarázsolni ezeket a feketeruhás, kalapos embereket.
Istenem. De hiszen az a régi gyermekkori emlékem. Amikor ugyanígy kinyílott az ajtó, és azok az alakok szaladtak utánam, majd be akartak tuszkolni a kocsiba. De ezek nem tuszkoltak, egészen csak nyugodtak voltak. Készen állt már a jelenet, mielőtt meg sem születtem volna. legalábbis így tűnt. Mintha ez az autó egész életemben arra várt volna, hogy engem befogadjon, majd mint egy pumpa, finoman kilökjön magából. Különös. Egészen különös történet. Mintha mától egészen szabad emberként léphetnék a világba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése