V ahol jó lenni

félek, engem sohasem visznek el az angyalok.
mennyi könyv, mindenhol csak könny. ott felejtem a cseppeket. ki kellene jutni a felszínre.
olyan sok betű, annyi sok szó, nem tudom, akarom-e a sapkát is. csak azok maradnak meg, akiket szeretnek.
de hogy ezt a keresztet is nekem cipelni. egy ember még kibírja, de egy kislány, meddig bírja?

(igazad volt. te szerettél. vigyáztál. azt is megmondtad, mit nem szabad tennem. én meg csak mentem, sodródtam a magam útján. mindig csak utólag néztem vissza. téged meg eldugtalak, hogy legyél nekem örökké.)

valahogy úgy alakult, csak távolról szerettem csodálni azokat a növényeket, melyeknek gyümölcsük, virágjuk volt. melyek egész évben pompáztak. ha megillatoztam is, simogattam, magam köré mindig olyan gyökereket gyűjtöttem, melyeknek csak zöldjük. mindenféle levelek. virág csupán akkor, ha valamelyik kaktusz, levél, évente, 10 évente egyetlen nappalra szirmot, gyümölcsöt hajtott.

most egy nagyobb mozdulatot teszek itt ebben a naplóban, és egészen kifordulok az eddigiekből, amit nem szabad, a magyarázat, pedig a folyamat, a gyökerek, a később érintett filozófia, esztétikai utazás mind magukba foglalják a belső mozgás felszínre törő levegőzését. megkívánja a belső hang, a körülmények, mint amikor a beteg test kiveti magából azt, ami veszélyezteti az egészséget. mióta eszem tudom, ez alkotói utam pillére is. a gyökerek, melyek minden oldalról nézve, szimbolikusak. ahogyan a művészet is. amilyennek a művészetnek, nevezzük gondolkodás, lenni. minden eleme egy hosszú folyamat része. maga az állapot a lényeg, a gyümölcs, ha van, esetleges, pusztán ráadás, és beleépül a folyamatba, nem egyedüli, kizárólagos hordozója, birtoklója a teremtésnek, értéknek. ez a folyamat a mű keletkezésének terében is egy meghatározott, vagy szuggesztív, nem pontosan körülhatárolt időtartamban születik, melynek lényege az időben történő megtett út, nem a végeredmény. ezt nevezhetjük filozófiának, minden erős műnek hordoznia kell egy sajátságos, visszamenőleg is kimutatható filozófiát. ha nincs meg ez az út, az érettség, fejlődési és mozgástérbeli fokozatok különböző stádiumaival, ha nincsenek meg ehhez a szükséges rétegek a felszín alatt, megette a fene az ajándékba kapott tehetséget. az illető amikor kiírta magát, üres lesz. és hiába próbálkozik utána, hiába segítik is minden oldalról, hogy sikerüljön, mert megbabonázta egy nyelv, hiába magasztalják a mennyekig, adnak kezébe minden eszközt, azokat is, amelyek személytelenek, idegenek, csak hogy egy kívánt felé tereljék, az alkotónak már semmi köze, nem is élte meg a stádiumokat, csak belemagyarázzák, mert annyira szeretnék, és annyira vezetik előre, és minden csak a siker felé, annyira magas a léc, hogy az alkotó megbicsaklik. saját csapdájában ébred egy reggelen. amit alkot is, mind, minden próbálkozás már nem a régi lendületből, idegen, nem olyan jó lesz, mint annak előtte, az alkotó maga is modorosnak érzi. nos, kapott ugyan egy nyelvet, lehet az a legtisztábban szóló, legegyszerűbb, legkacifántosabb képekkel, kifacsarintva, visszájáról, játékosan, gyerekesen, felnőttesen, újszerűen is akár, bár kimutathatóak ezek a képek másutt is, ha jól utána nézne az ember. mégis játékok maradnak, önmagukba visszatérő szóképek lesznek, ami ott és akkor hat, de nem visz tovább a mélységekbe, mert nincsenek rétegek, amik egymásra épülnek. van az ajándék, a virág, nevezzük nyelvnek, és kész. szó nincs róla, magának a szövegnek megvannak a rétegei, de nincs folyamat, nincs művészet. persze lehet ezeket szeretni, imádni, behódolni, isteníteni, mert igazán képesek hatni, de felszínen horgonyoznak, nem vezetnek arra, hogy az ember tovább kutasson, mert egyszeri élményben van része, ami elsőre maga a teljesség, akár töredékeiben is, ami mondjuk lehetne máshonnan éppen a varázsa. mégis marad: láttam egy jó képet, megfogott, de nem visz tovább. nincs medre, folyama. hiába elsőre megfogott, rabja lettünk, ha jobban elgondolkozunk, visszafordul az ellenkezőjébe. a művészetnek végig kell járni hosszú utakat. nem csupán a személyes életből. az is ajándék. amit kapunk. akár a nyelv. de a munka, amit meg kell tennünk, hogy a rétegek egyszer mind összeálljanak, az már hatalmas befektetés, tanulás, egy élet áldozata kell hogy legyen, jó esetben. semmilyen mű nem képes teljességre e megismerés híján, és akkor itt az összművészetek, azok érintkezése a megélt folyamatokkal, mindennek mozgatórugójával, melynek magja a filozófia. nem az alany maga, hanem ami mozgatja. igen, a mű filozófiája. minden műnek, minden folyamatnak a maga sajátságos filozófiája. az ehhez vezető út, a tanulás, ami nem szűnhet meg az élet egyetlen pillanatában sem, akkor sem, ha már egy ponton ezek visszafele, befelé való megismerésre, elemzésre predesztináltak. amit viszont ajándékba kaptunk, időleges, nem birtokolhatjuk a végtelenségig. tanulni 20-30-40... évekig, akinek adatott, hogy ezekben a mélyebb rétegekben kutasson. mindent befogadni, a szűrők ugyanis kivetik ami szükségtelen, csak azok épülnek be, amelyek kinek kinek működésébe beillenek. a pillérek. a tartozékok. a gyökerek, a mozgatórugók. enélkül a gyümölcs ajándék. mint olyan, giccs. amit birtokolni lehet. a miénk. legyenek bármilyen szépek, különösek ezek a képek. a festők nagy része megélhetés festő, csendéleteket gyárt. gyümölcsöket. így is lehet nézni. de a festőművész, a legkülönösebb gyümölcsök ma már nem maguk a virágok, s akkor itt gyümölcs, hanem a hordozójuk. a festő maga. amikor része a műnek. a gyümölcs önmagában, legyen absztrakt, naturális, metaforikus, minimal vagy maxi, giccs. azok a művek, melyeknek idő kezelése, belső hang kezelése hiányos, vagy egyáltalán nem kimutatható, nincs bennük homály, fény, árnyék, valamelyik legalább, csupán egy dísz. jól megformált, tetszetős dísz. elkápráztat, de egy idő után zavarni fog. hiányérzete lesz az embernek. nem adja a teljességet. ennek semmi köze a töredékekhez. egy töredéknek lehet olykor a legerősebb filozófiája. máshonnan próbáltam megfogni. az igazi mű, s legyen itt akár töredék, leginkább töredék, nem dolgozik látványos vagy megbotránkoztató képekkel. az csupán éretlen, felszínes. hiába kecsegtető, gyönyörködtető virág elsőre "a legtisztább, legegyszerűbb, legszimbolikusabb képekkel" akár, hagyományos forma marad, kisszerű, de látványosan is erőszakos, nagyra törő, s szöveg szempontjából mint ilyen, ugyanakkor tökéletes. az igazi mű elsőre nem erős (ízlés és beavatottság kérdése), rejtett elemeket tartalmaz, nemcsak utalva, az említett szimbolika jegyében. nem elsőre birtokolható képekből építkezik. úgy értem, egyértelműen beazonosítható képekből, legyen az szimbolikus szókép, azonnal hatnak, mert egy dologra vonatkoztatnak, önmagukra. és itt akkor ez a vonatkoztatás, a látszat ellenére, kívül eső. persze itt el lehet játszadozni, bizonyítgatni ellenkezőjét, de marad mégis a dolog saját medrében, nem képes tovább mozdulni. az igazi aha élmények (melyek ideális esetben nincsenek, hiszen azok azonnaliak, ott és akkor), de ha mégis így nevezzük, csak igen későn érkeznek. és akkor ez összefüggésben van azzal, hogy folyamatában szenvedést él át az alkotó. az írás maga, szenvedés. a boldog írók mind karácsonyfadíszeket hoznak életre. és gyümölcsük van. sok ilyen kortárs író is van. a legjobb szöveggyártók, akár. nem művészek. bohócok, ha szabad ilyet mondanom. kedves fajtából, igen jó hallgatni is, de az már a nyilvánosság, a szereplés. olvasónak gyártani szöveget, felolvasásra, jól hangzik, vidám, ez kell, hogy jól érezze a hallagató magát. bohóc, nem a Chaplini arcból. értem nem piperkőc, hanem valami más szenvedély, az életnek magának a bohóca. írás közben vagy végén katarzis élmény ugyan lehet, valami megszabadulásféle, de születéskor, a mű születésekor bizonytalanság érzet van, kín, fájdalom. akár éjszaka, álomból. előfordul, hogy sír is. hogy könnyezik az író, amikor megír, kiír egy szöveget, vagy kirajzol egy képet. befejezett, mégis úgy érzi nincs befejezve. az érzés tovább tart, mert mindig jön valami, ha akkor nem, mert megnyugvás, később, ami továbbhajtja. tovább kell menni, a csápok, gyökerek kinyúlnak. na persze, lehetnek haszontalan, visszafogó csápok, ezek a kígyók, amikor sziszegnek, hogy ijesszenek, megrendítsenek. de az igazi művész továbbmegy. nincs útjában gát, ha kell, halál árán, örökké árnyékában. mint igen, a mesében. mosolyog az ember, pedig a teljes ember tökéletlenségében éppen olyan, mint a mesékben. ma is. más a közeg, a megjelenés, már nem a régi eszközök, ez fontos! de a mesének lenni kell. s csak keveseknek adatik. végigmenni. hiába a katarzis is, a megnyugvás olykor, valami hajtja, tovább. élete örökké körforgás. sosem ég ki a vérbeli alkotó. a gyökerek miatt. virág, ahol jó lenni. lenni és alkotni (nem lenni, a semmi, kígyócsápokkal küzdve akár), mindezek után másik fordulat, kiegészíthetik ugyan egymást, de nem feltétlen szükségszerűség, azaz hogy nem egy és ugyanaz. ahol virág van, ott nincs gyökér. száruknál vágjuk le a virágot. a vázában. pedig minden a gyökérből. a folyamat. de a giccset, a szépet szeretjük birtokolni. ami nem mutatós, nem kívánatos, megszabadulunk tőle. pedig nézzük csak meg azokat a művészeket, akik a gyökereket vetítik a felszínre, képernyőre virág nélkül. és akkor itt is szimbolikusan, nem a gyökerekről magukról beszélek. a szenvedést mutatják meg. az időt. nem a látványos elemet, ami a szemnek. a szem a lélekben lakik. bent. azt kell kivetíteni, nem a gyümölcsöt. na persze, gyümölcsökkel, szimbólum. továbbá szintaxis, szintagma, szintaktika, még a szintézis sem, és itt akkor a szöveg, önmagában még nem filozófia. persze, mondhatjuk, van valamiféle logikája. de nem ebben a fent megközelített teljességben. a művészetben (legyen az ellenművész, ami nem művészi, és itt akkor még mindig a művész) az utat nem lehet megspórolni egy váratlan kapott ajándékkal. hiába tesz bele önmagából akármennyit szeretetből is a környezet. idő után, ha nem azonnal, kilöki magából. a szöveg nem fogadja be, mert nem érte el azt az érettséget, és a személytelenség, idegenség, ami máshol pozitívum, itt kioltja önmagát. ha egy "gyerek" beszél felnőttnek, igenis ott van attól még a gyermeki szókép, minden vonásával. a rajzok, fotók hiába húzzák, minden erejükkel emelhetik is a személytelen (felnőttes) felé, hamissá, modorossá válik a szöveg a gyermeki vonás (az eredő gyökér) vállalása nélkül. ha ez a "gyerek" beszél továbbá a felnőttből, úgy naivitásával (legyen az forma, álnaivitás, esetében más, mégis az érkezés hasonló), a rajzokban, fotókban is meg kell nyilvánulnia. a vonalakból is ennek a "gyermeknek" kell kiszólnia, különben éppen ellenkezője történik, elvesz, nem adja vissza az eredeti közeget. a gyermeki "lélekből" fogant vonalak, ha megfelelően kódoltak, üzenetük a felnőttekhez. semmit nem veszít értékéből, csak hozzáad, hitelesít, önazonosságot biztosít. szerintem a gyerekekhez is beszél, mindig azon vagyok, nem szabad lebecsülni a gyerekeket, de ez már magánügy.
nos tehát, jó kézbe venni, esztétikus, kellemes, vonzó, de hiányzik valami. azaz apró vonás, ami visszaemeli a gyermeket az önnön testébe. és itt már eredendően a saját testről van szó, itt is szimbolikus vonatkoztatásban, nem a külvilágéba, mely képes azt hinni, azzal hogy belenyúl, máris birtokol.

vissza kell vonnom ami a provokációkból, a környezet hatására, a csápok... igenis, azt hiszem, mindenem megvan, hogy visszavonjam: miszerint nem akarok nagy író lenni...nem akarok...stb. egy megijesztett, folyamatosan korlátok közé lehúzott "gyermek" beszélt akkor kétségbeesésében. és azt is, hogy olykor a hirtelen nagy ájtatatos csodálatom a környezet felé, igenis bármikor visszaeshet, fordulhat önmagába. ebből is látható, a megismerés is egy folyamat. egyik pillanatban még azt hisszük valamiről csoda, világváltó, másikban visszakozunk, megtorpanunk. környezetem egy lehetőség, de az eredő nedű mindig magamból. a tehetség és a zseni fogalmát azt hiszem innentől már nem keverem. egyik egy ajándék, másik egy életút. mégis a szerencsés a kettő testvérként. az ajándék, és az 50-100 év munka. nem kikerülhető. utolsókat ajánlva egy zenésznek. nemrégi beszélgetésből.

*nem ellentmondva, de annyiban módosítanám a levezetést, hogy attól, amiért egy műnek nincs filozófiai beágyazottsága, nincsenek a szóképeken túlmutató rétegei (fény, homály, árnyék), pusztán a gyermeki és a felnőtt én direkt, közvetlenül szólal meg, még lehet művészi közegű. a hitelesség (ez esetben tiszta képek, és itt akkor ugyancsak szimbolikus) képes erre a szintre emelni, talán ennyivel toldanám az előzőeket. ha nem is mérhető ugyanazzal a mércével. de csak akkor, ha elfogadjuk, hogy a gyermek beszél. a felnőttből. a "gyermek" "nem képes" tudatosan szöveget formálni, csupán a szóképekkel megérzéseire hagyatkozhat, éppen ez lehet erénye, de nagyon kevés kibillentheti az egyensúlyból, hiszen mégiscsak a felnőtt az, akiből a gyermek szól. számos olyan hangot hallani, ahol ez megtévesztő.

**utólagos hozzáfűzés a bejegyzéshez: az írás némely részében kissé túlfeszíti a határokat, annyira, hogy bizonyos pontjában vitatkoznék, módosítanék, mégis mivel napló, az adott napra vonatkozó lenyomat, és mint ilyen, nem nyilvános folyóiratban, lapban való megjelenés, meghagyom eredetiben az akkori érzések villanásaiban és levezetésében. mindemellett, mint kiindulópont, természetesen a leírás egy lehetséges és működőképes nézőpont.