Átlátszófüles, Véznafüles, Bambafüles, avagy
Becsey Zsuzsa nyúlságról, hontalanságról, kétlakiságról
Nyulacskával, vagyis Becsey Zsuzsával egy internetes művészeti fórum díjkiosztóján találkoztam: halk visszafogottsága első látásra sem tévesztett meg. Éreztem, hogy a fiatal, törékenynek látszó hölgy rezgésszáma magas. Novellistaként mutatkozott be, majd kiderült, hogy korábban rajzolt, rajzfilmezett és intermédiával is foglalkozott.
- Honnan a Nyulacska fedőneved?
Egyrészt egyfajta kiszolgáltatottság: szomorú időket éltem meg 1993 és 1996 között. Személyes életemben törés következett be, majd váratlan összeomlás. 1990-től élek Budapesten, 20 éves koromtól. Gyerekkoromat szeretetben, meghitt családi környezetben éltem, így egyáltalán nem voltam felkészítve a csapásokra. Ezeknek a történéseknek feldolgozása juttatott el nyulacskához, inkább az önirónia, mintsem a sajnálat jegyében.
Nyulacska alakjában viszont a kiszolgáltatottságon túl akaratlanul is van valami kedvesség. Nem véletlen, hogy a gyerekeknek egyik kedvenc figurája. Tudatlanul is vágyik arra, hogy babusgassák, szeressék. A művészetekben is a nyúlság igen különböző formákban használatos (performanszok, avantgárd művészek, pl. Joseph Beuys).
De volt egy másik szála is a nyúlságnak: egyetemistaként a kollégiumi szobámban együtt éltem egy fehér nyúllal. Mai ésszel felfogni is lehetetlen, hogyan volt ez lehetséges. A közös aulában szinte velem nézte a tévét. Kicsi nyuszi volt, ajándékba kaptam, aztán ennek is szomorú vége lett. 95 nyarán pusztult el közel 40 fokos melegben, nem bírt ki egy akkoriban közel 18 órás autóbusz utat Sepsiszentgyörgytől Budapestig. Az utolsó órában lehelte ki lelkét egy dobozban.
- Nemcsak a szerzői álneved, de történeteid narrátora is a nyúl?
A nyúlnak az a küldetése, hogy kibeszéljen belőlem, az életemről meséljen, rejtőzködve, nyúlnyelven. De hogy ez a nyúllét örök-e vagy egy állomás az életemben, nem tudni. A nyúl akkor jött utamba, amikor szükségszerű volt, hogy valaki elmesélje a közvetlenül megelőző történéseket, hogy a feldolgozás által feloldást, feloldozást nyerhessek, ami már a rajz, vizuális kifejezés nyelvén nem adott megfelelő eszközöket. Írásaimban elmosódott arcokon keresztül ugyan mesélhet, táplálkozhat ez a nyúl be nem teljesült vágyakból, testetlen szerelmekből is, bár jellemzőbb a távolságtartás, hogy csupán arcokat, karaktereket ír, rajzol meg.
Azt hinné az olvasó elsőre, inkább a gyermekirodalom felé vezetne. Ám a tanmesék, akárcsak a rajzok egyaránt szólnak felnőttekhez és gyerekekhez. Éppen az utóbbi hónapokban állítottam össze, fejeztem be megjelenésre váró könyveimet, 18 év termése, nyulacskát lezáró korszak.
- Miért a képzőművészetet választottad önkifejezésnek? Hogy társult emellé az irodalom?
Egyszercsak elindultak a vonalak. Nem gondolkodtam, cselekedtem, észrevétlenül. Tükörben magamat kezdtem rajzolgatni, mai napig is meghatározóak az arcok munkáimban, szeretek koncerteken krokikat rajzolgatni. Az emberi alak, a karakter, gesztusok mindigis izgalomba hozott, rengeteget dolgoztam modell után. Majd szitanyomatok következtek, egy sajátos elmozdulást alkalmaztam a papírfelületen, egymás után nyomással, amely térszerű hatást keltett, meg színekben is, folthatásban átmenetet, a haloványtól a sötétig. Ezekből az elmozdulásokból alakult a film. Rajzfilm. Ami már az iparművészeti egyetem animáció szakán teljesedett be. A grafika mellett az intermédia szakra is bejártam, később el is végeztem, minden érdekelt, amit csak össze lehetett szedni akkor az egyetemen, mi több, ugyanitt, a tanár szakon kipróbáltam a videót, vágást, filmdramaturgiát, amit később aztán fejlesztettem. A szövegek is itt jelentek meg. Megismerkedtem Kőrössi P. Józseffel, ő adott a 90-es évek elején egy készülő verseskötetéből kéziratot, testközelben az irodalomhoz akkor kerültem, jóllehet az írás már akkortájt belém volt plántálva.
- Mivel telik az életed, mióta elvégezted a felsőfokú tanulmányaidat?
Folyamatosan tanulok. Közben dolgoztam, tanítottam, idő közben pályázgattam alkotói ösztöndíjakra, kiállítottam néhány alkalommal, voltak önálló kiállításaim is. Mivel már negyedik éve komolyan foglalkozom írással, ez idő alatt számos író-költőszemináriumon vettem részt, így az ELTE-n, az Íróakadémián, valamint JAK szemináriumon.
- Most, hogy írsz, a szerencse inkább a szárnyára vett?
Ó nem, nem. Vannak ugyan folyamatosan pozitív jelek, tartok valamerre, de nagyon nehéz bevágódni az írói szakmába a semmiből. És ehhez a megfelelő utat találni, nem elveszni a részletekben, mellékutakon. Mindezt egészen elölről, újrakezdve a rajz, grafika és a film mögül. Hiába, hogy éppen most lenne teljes kép, szinte minden művészeti ág egyesülve, szöveg a vonalakkal, képpel, mozgóképpel. Nehéz, de bízom benne. Különben nem hajtana ösztön, csinálni.
- Ahhoz képest, hogy több száz kilométert hagytál magad mögött - Erdély Budapesttől messze van -, mégis félénknek tartod magad?
Igen, mondhatom, hogy abban az időben félelem. De nem, nem állítható, hogy félénknek találnám vagy tartanám magam, éppen ellenkezőleg: ha igen nehéz gyötrődéssel, megpróbáltatásokkal is, valahogy mindig sikerült kikászálódnom a bajokból.
Közben elkezdtem megírni a balszerencse-sorozatot, betekintésnek felteszek ide három linket, mely csupán apró részleteiben ad információt a történtekről magánéleti és szakmai viszonylatban. Az emlékek, visszaidézések, keresések mind valami önigazolás, megoldás (múltfeldolgozás) felé vezetnek a feloldódás, megkönnyebbülés felé. Ezért sorsszerű számomra az írás.
http://elofolyoirat.blogspot.com/2008/08/becsey-zsuzsa-els-lecke-n.html
http://becseyzsuzsa.blogspot.com/2008/06/2-fejezet.html
http://becseyzsuzsa.blogspot.com/2008/06/2-fejezet-filmterv-elzetes.html
- Miért jöttél el Sepsiszentgyörgyről?
A sors keze volt, akarata, nem az enyém. Lehetőség volt felvételizni Magyarországon is, és én megtettem. Ez 1990-ben történt, a képzőművészeti főiskolán. Elsőre felvettek. Fogalmam sem volt, nem is készültem, hogy itt maradok. Akkoriban még apámmal utaztam ki, rokonnál laktam kis ideig, aztán másodmagammal egy Budapestre áttelepült szobrász, Kocsis Előd fogadott be műteremlakásán. Majd a kollégiumok, albérlet, mindenféle szálláshelyek, kallódtam ide-oda, de mindig fedél volt a fejem fölött, míg végül megállapodtam, 99-ben férjhez mentem, hosszú ideig reménykedtem, hogy gyerek is lesz. Mára már feladtam, de kiegyensúlyozott, boldognak mondható házasságban élek.
Szüleim nekem egy reálisabb életet szántak, élelmiszer-kémia szakon végeztem a líceumban, ott akkor úgy látszott, ebben van a jövő, merthogy arra mindenkorban szükség van, felvételiztem otthon is az egyetemre, kétszer is, mérnöki karra, igen magas eredménnyel lehetett bejutni a túljelentkezés miatt, és én mindkét esetben hajszállal voltam vonal alatt. Ugyancsak a sors. Aztán amikor dolgozni kezdtem, látszott hogy egészen más alakul belőlem, szüleim sem erőltették, így afelé terelődtem, amihez tehetségem volt. E tekintetben sosem akadtam ellenállásba szüleim részéről. Innentől már semmivel nem lehetett saját útjaimról letéríteni. Felnőtté váltam.
- Sok az erdélyi képzőművész az anyaországban, melyik iskolához tartozol?
Sosem tartoztam egyetlen iskolához sem. Egyéni utakat jártam, mindig a felém érkező jeleket követtem. Azonban ha már iskola, volt egy mesterem, neki köszönhetem, hogy megtanultam rajzolni, ő készített fel az egyetemre, magánórákra jártam, nem sokkal halálozott el, miután bejutottam az egyetemre. Baász Imre igen ismert grafikus, performer volt, igazi különös egyéniség. A szentannai Anna Napok nemzetközi művészperformansz rendezvényei is nevéhez fűződnek. Aki pedig hozzá irányított még Sepsiszentgyörgyön, egy festő volt, Vinceffy László.
Nem tartom a kapcsolatot egyetlen otthoni művésszel sem, túlságosan elszakadtam, pedig volt rá alkalom, hogy ez változzon, valószínű, rajtam múlott. A behúzódásaim, befele fordulás, „bátortalanság”. Pedig szerettem volna tartozni. Valakihez, csoporthoz, mert mindigis könnyebb volt a művészetekben érvényességet, ismertséget szerezni, ha tartozott valamilyen csoporthoz az ember.
Milyen itt lenni? Milyen hazamenni? Megélted-e, hogy otthonról jössz haza? És fordítva?
Régebben évente többször is hazamentem, aztán ezek elfogytak a kényelemmel. Már csak évente egyszer utazom haza szüleimhez, testvéremhez. De hála az elektronikus vonalaknak, tartjuk a kapcsolatot.
Amikor már hazafelé utazok, gyönyörködöm a hegyekben, lenyűgöz a táj, szinte könnyre fakadok, akkor úgy érzem, otthon, tehát a gyerekkorom éveinek helyszíne a haza. Szinte érezni a régi szagokat. Szüleimen viszont látom az éveket, egy év alatt hatalmas változáson mennek át. Ahogy idősödnek, annál inkább szembetűnő. Ilyenkor félelemmel tölt el, hogy egyszer mindennek vége lesz. De hát itt élek, az anyaországban, ami nem lehet véletlen, hiszen nem én választottam, ő választott ki magának. És én a nehéz idők kudarcai ellenére is szeretek itt élni. Mégis idegennek érzem magam mindkét országban. Mintha sehol sem lennék igazán, egyik felem ott, másik itt. De lehetséges, ez is a távolságtartás. Hogy kell működésemhez ez az idegenség, ebben találom meg az egyensúlyom.
Hontalankent élem meg mind az ittlétemet, mind az otthonét, sem ide, sem oda tartozónak. Otthon is már csak vendég. Folyamatosan valamiféle határon lebegek. Nem csoda, hiszen éppen 20 évet töltöttem otthon, és 20-at itt. De ma már úgy vagyok, hogy onnan is hazajövök. Szeretek itthon lenni. Itthon munka van, éppen az, ami lefoglal, ébren tart, feszültségben, és szeretek dolgozni. Saját világomban létezni. Lehet ez valami belső kényszer, elidegenedés a világtól, egyben vágy is mindenhová tartozni. Kicsit olyan, mintha mindenkinek szeretnék írni, rajzolni, alkotni.
Számomra fontos a szabadság, miközben semmit nem felejtek, amit hoztam otthonról, vagy amit itt kaptam, tapasztalatot, tudást, ajándékul. Függetleníteni magam. Fontos, hogy ne legyek gátolva az úton, amin haladni adatott.
Balázs Ildikó, 2010
