még egyszer

(amiről beszélni akartam, most sem beszéltem)

miről is akartam. valami olyat amikor a földnek nyílik a tenyér…. A magok mind széthullanak, egybe, össze, eltűnik a tenyér, a nyom, a golyó, a négyszög a kör a vonal a pont mind egy másik helyre költözik. De mit akartam mondani. Nincs ajtó, amit kinyitni. Nincs emlék, minden aminek értelme volt, érvénytelen, jellegtelen (?) …nem jut eszembe a szó, okafogyott? hagyott? Nincs ami/ amit/ akit /akivel akinek/ elhagyjon.

Mint ahogy sohasem voltak magok sem. (alma utca). Azok a régi film felvételek, utcanevek a szalagon. Körte utca-alma… rég elmosódtak, eltörlődtek a felvételről. Ahogy múltkoriban is a film, a képek helyett a semmi a nagy feketeség. Hogy csak keresem, és nincs múlt, eltűnik vele ami még menthető.

A jövő egy utcán feledett fekete gomb. Hiába nyitom tenyerem. A vonalak maradnak. Figyeltem, még csak azt sem mondhatom, mélyülnének. Változás? Minden tenyér már eleve magában rejti a halált. Amit életnek nevezünk, puszta ébren álmodás. A kötél, a kígyó, amelyik becsúszik a lyukba, fel a testen, átszakítja a beleket, csontokat, és mint aki semmivel sem lakott jól, tovább csúszik, kúszik, oda érkezünk, ahonnan az élet elindult.

Minden érkezés ugyanaz az indulás. A történelem? A mesék? A történelemben, a mesékben maradnak. A kígyó teste is méretre ugyanaz marad. A föld rétegei nőnek, terebélyesednek, emberi test vagy a föld, kicsiben nagyban tömegben súlyban szellemben hogy mikor válik a tömeg, a súly semmivé. Egy darab föld sem. a fény, a sötét. Melyik melyikben olvad foszlik semmivé. Egy pohár vízben. A fekete tó. A fehér tó a tejben. A vörös. A kék, a zöld. A szem, a színek. Közben vágni kell a körmöket. Minden ezen múlik. Az idő. Hogy le kell vágni a körmöket. Kifesteni arcot, a szájat. Zöld haj. Sárgák emlékben. Aranyszínű haj. Fekete álom. sötét, itt előttem. Becsukom az ajtót, lehúzni rólót, csukni, becsukni ablakot. A szél ne érje, ne érjen. Védeni kell a házakat. A testet. A tömb a tömbben. Ne sérüljön. A fal. Falak míg ember, mindig kellenek. Az ember

Az ember találékony, ameddig él, kezében hatalom. A föld, az isten,

valami más, valahol máshol. Tudaton, emberi tudaton kívül.

Milyen hűs, milyen finom ez a szellő. Amíg a test érez, amíg a szem képes le- és felnyitódni magától. Milyen finom a hajnali, reggeli napsugár. Ameddig a test ép, a szellem táncot jár.

(Sárga rózsa árnyékából)

milyen különös ahogy elszáll a szó attól amit mondani szeretne

milyen különös amikor a szó különös nem találja régi jelentését

milyen szépek is vagyunk magunknak

amikor először találkozunk (2)

Csoda (?) igen.

---------------

milyen különös ahogy kifordulva is elfordulva megmaradunk szépeknek.