még egyszer

(amiről beszélni akartam, most sem beszéltem)

miről is akartam. valami olyat amikor a földnek nyílik a tenyér…. A magok mind széthullanak, egybe, össze, eltűnik a tenyér, a nyom, a golyó, a négyszög a kör a vonal a pont mind egy másik helyre költözik. De mit akartam mondani. Nincs ajtó, amit kinyitni. Nincs emlék, minden aminek értelme volt, érvénytelen, jellegtelen (?) …nem jut eszembe a szó, okafogyott? hagyott? Nincs ami/ amit/ akit /akivel akinek/ elhagyjon.

Mint ahogy sohasem voltak magok sem. (alma utca). Azok a régi film felvételek, utcanevek a szalagon. Körte utca-alma… rég elmosódtak, eltörlődtek a felvételről. Ahogy múltkoriban is a film, a képek helyett a semmi a nagy feketeség. Hogy csak keresem, és nincs múlt, eltűnik vele ami még menthető.

A jövő egy utcán feledett fekete gomb. Hiába nyitom tenyerem. A vonalak maradnak. Figyeltem, még csak azt sem mondhatom, mélyülnének. Változás? Minden tenyér már eleve magában rejti a halált. Amit életnek nevezünk, puszta ébren álmodás. A kötél, a kígyó, amelyik becsúszik a lyukba, fel a testen, átszakítja a beleket, csontokat, és mint aki semmivel sem lakott jól, tovább csúszik, kúszik, oda érkezünk, ahonnan az élet elindult.

Minden érkezés ugyanaz az indulás. A történelem? A mesék? A történelemben, a mesékben maradnak. A kígyó teste is méretre ugyanaz marad. A föld rétegei nőnek, terebélyesednek, emberi test vagy a föld, kicsiben nagyban tömegben súlyban szellemben hogy mikor válik a tömeg, a súly semmivé. Egy darab föld sem. a fény, a sötét. Melyik melyikben olvad foszlik semmivé. Egy pohár vízben. A fekete tó. A fehér tó a tejben. A vörös. A kék, a zöld. A szem, a színek. Közben vágni kell a körmöket. Minden ezen múlik. Az idő. Hogy le kell vágni a körmöket. Kifesteni arcot, a szájat. Zöld haj. Sárgák emlékben. Aranyszínű haj. Fekete álom. sötét, itt előttem. Becsukom az ajtót, lehúzni rólót, csukni, becsukni ablakot. A szél ne érje, ne érjen. Védeni kell a házakat. A testet. A tömb a tömbben. Ne sérüljön. A fal. Falak míg ember, mindig kellenek. Az ember

Az ember találékony, ameddig él, kezében hatalom. A föld, az isten,

valami más, valahol máshol. Tudaton, emberi tudaton kívül.

Milyen hűs, milyen finom ez a szellő. Amíg a test érez, amíg a szem képes le- és felnyitódni magától. Milyen finom a hajnali, reggeli napsugár. Ameddig a test ép, a szellem táncot jár.

(Sárga rózsa árnyékából)

milyen különös ahogy elszáll a szó attól amit mondani szeretne

milyen különös amikor a szó különös nem találja régi jelentését

milyen szépek is vagyunk magunknak

amikor először találkozunk (2)

Csoda (?) igen.

---------------

milyen különös ahogy kifordulva is elfordulva megmaradunk szépeknek.

Sárga rózsa árnyékában

"Angyalárny

Boldogan szaladt fel a lépcsőn, a harmadik emeletig. Igen, szereti őt. Most már egészen bizonyos. Nem szóltak ugyan egymáshoz, de ahogy nézett. Bár nem mert egyenesen arcába, mégis tudta. Majd holnap. Újra láthatja.

Ezek a képek bolyongtak benne, amíg az ajtóhoz ért. Zsebében automatikusan kulcsa után nyúlt, mikor keze apró halomra tévedt. Megsimogatta a kis dobozt zsebében, és mosolygott.
Igen, ezt fogom odaadni.

Anna soha nem hitte volna, hogy ilyen nehéz az ajtókilincset megfogni.
A valóság az, hogy semmire nem volt alkalmas.

Mindig lépcsőket rajzolt, amik fel... mindig csak felfele vezettek. Fények, sok ember között. Zene, sötét, gyertyafény. Terített asztal alatt kuporgott, időnként felnézett, de csak az asztal tetejéig, újabb szalvétáért. Azokat is mind teletöltötte. És ő csak ment, mindig fel azon a lépcsőn. Végén határozott mozdulattal összeset szemétbe dobta.
A zene? Arcok? Azok a fények zavarták? Vagy csak ő volt saját útjában.

Senkik és semmik vagytok – mondta az anya szórakozottan, majd természetes mozdulattal egykedvűen öntözgette virágait. Annyira őszintén jött ki belőle, hogy maga is csak később vette észre. Évek múlva, amikor a lány felidézte.

Ahogy nézett ki az ablakon, anyja és apja ott állt. Nem tudta visszatartani. Eltorzult arccal fordította el fejét, szégyellte az utasok előtt. De a könnyek nem akartak megállni. Görcsösen felzokogott, amikor anyja arca is eltorzult. Összeszorított szájjal tartotta vissza. Apja átkarolta, és csak nézték. Továbbra is elfordult zavarában, de az utasok láttán megrémült, aztán inkább vissza. A szemek továbbra is mereven bámultak. Majd a busz elindult.

Mindörökké angyal – súgta egy hang, és szerelme jutott eszébe."

Míg ( )írtam, a sötétség fölém hajolt.

Mindig csak valami megfejthetetlen kíváncsiság vitt oda,

arra a helyre.

Újra és újra elhatároztam (ilyenkor tudatom őszinte szívvel lobogva, és erő! Erő teljében, ilyenkor az erő kincsként lobogva…hullik a porba sóhajtásnyival ((odébb)), de még itt nem tartom, hullik a bot, a kő, a kincs, ajtó nyílik vagy csukódik, egyre megy, a zöld a növény a szárazság, melyik, mind egymásba fonódik, a halál az élet, nő, burjánzik a toporgás, a semmi, a nagyakarás, hullik a po (ba) a por maga tartja koronáján az álmok, a súly, a fény, a fény olyan szép ez a fény, hogy mindig a sötétség foglya, áldozata lettem, áldozat húzva, valami más kell ide, ami hétköznapi, ami sem nem színes, sem fehér, sem sötét, ott van csak úgy…miről is akartam valami olyat amikor a földnek nyílik a tenyér…. A magok mind széthullanak, egybe, össze, eltűnik a tenyér, a nyom, a golyó, a négyszög a kör a vonal a pont mind egy másik helyre költözik. De mit akartam mondani. Nincs ajtó, amit kinyitni. Nincs emlék, minden aminek értelme volt, érvénytelen, jellegtelen, …hagyott, nem jut eszembe a szó? okafogyott, hagyott? Nincs ami amit akit akivel akinek elhagyjon),

hogy véget vetek ennek az idővel egyre terebélyesedő növény és állatformából kiálló ágakkal –egyre hosszabb és hosszabb ágakkal az évek…mit évek, napok, hetek, hónapok, mert az időt ezekben az időben ilyen időszakonként mérték ki számomra– szóval hogy ennek a testem, jelenlétem, tekintetem, szem? már akkorra régen megvakultam, tehát (legalábbis külső szemről nem beszélhettünk), szóval ebből a részben húsból, másrészt valamiféle (fajta) növényből táplálkozó lénynek táplálásából. És mégis. Amikor eljön az idő (itt írhatnék múlt időt is, azonban idővel újra és újra összemosódik a múlt a jelennel, mi több, a jövő is már csak valamiféle múltból elővillanó képenként őrzi…

Különös növény, amit etetek, még különösebb megfejteni bennem ezt a kíváncsiságot, ami inkább csak valamiféle olyan nyomás lehet, kényszer, jut eszembe, de rossz ez a szó, kifejezés, vonzás, ami kiszív, hogy valami mást, akit etetni kell (honnan is jönnek a parancsok, amiket végre kell hajtani…., de ott vannak, mindig időben jönnek, és nekem mennem kell. mi történne ha egyszer megszűnne ez az etethetnekségi, etetésre rendeltetett szerep…értem megszűnne. Üresség, vagy fellépne helyébe valami más, esetleg sötétség, vagy …de olyanra ami teljesség,

(valami hibapont–normális elérését)( érintését engedné, kínálná, valamiféle beteljesedést, nem is számíthatok.

Különös, egyre vékonyodok, gondolnám, a kiszívástól, és mégis. Ha magamra nézek, külsőleg terebélyesedem. Talán igen, mondják, amikor nincs rendben az agy és a lélek, együtt, akkor hiányérzet egyensúlyozása okán lép fel a táplálkozási kényszer, ami csupán külső kényszer, a belső gyógyulásra nem alkalmas, éppen ellenkezőleg. Sorvasztja, öli a szellemet, a megfoghatatlant, a nem bizonyíthatót, a láthatatlant, miközben a húst táplálja. Egyre csak nő, terebélyesedik a test maga, míg a szellem összehúzódik. S az etető, akinek az etetést szabták osztályrészül, szíve helyén zsugorodik. Nem, nem a szív, az más. (de) az bizonyos, akit etet, akiket etetnek, akiket etet, valamelyik ezek közül, vagy valamelyik kettő, esetleg három, de meglehet ezek mind láncvonzásban vannak, a láncreakció nem jó, most nem térek ki ennek indoklására… nos, az bizonyos, hogy az etetett szelleme nő, egyre terebélyesedik éppen ellentétesen…

De mi van akkor, ha az etetett és az etető egy testben lakik, egy szellemben, vagy inkább a szellem elkülönül attól a testtől, amelyikben, amelyikhez rendeltetett.

Eltértem közben attól, amit kifejteni szerettem volna, (hogy) vagy amúgy kiöklendezve magamból, a testből, szellemből egyaránt, nőjön helyébe valami más… mint ahogy ez is lehetetlen, mert az etető és etetetten kívül is létezik, léteznek megfejthetetlen irányítók, résztvevők.

Közben az elbolyongott szellem visszatér a húsba, ahonnan kifejtetett, és ez a test, ahogy a szellem terebélyesedik, egyre fogyni kezd, nem, nem ez a vég, túl szép finish lenne, vég? Hol az a nyelv.

Már régen halott lenne.

(amiről beszélni akartam, most sem beszéltem)

Mint ahogy sohasem voltak magok sem. (alma utca). Azok a régi film felvételek, utcanevek a szalagon. Körte utca-alma… rég elmosódtak, eltörlődtek a felvételről. Ahogy múltkoriban is a film, a képek helyett a semmi a nagy feketeség. Hogy csak keresem, és nincs múlt, eltűnik vele ami még menthető.

A jövő egy utcán feledett fekete gomb. Hiába nyitom tenyerem. A vonalak maradnak. Figyeltem, még csak azt sem mondhatom, mélyülnének. Változás? Minden tenyér már eleve magában rejti a halált. Amit életnek nevezünk, puszta ébren álmodás. A kötél, a kígyó, amelyik becsúszik a lyukba, fel a testen, átszakítja a beleket, csontokat, és mint aki semmivel sem lakott jól, tovább csúszik, kúszik, oda érkezünk, ahonnan az élet elindult.

Minden érkezés ugyanaz az indulás. A történelem? A mesék? A történelemben, a mesékben maradnak. A kígyó teste is méretre ugyanaz marad. A föld rétegei nőnek, terebélyesednek, emberi test vagy a föld, kicsiben nagyban tömegben súlyban szellemben hogy mikor válik a tömeg, a súly semmivé. Egy darab föld sem. a fény, a sötét. Melyik melyikben olvad foszlik semmivé. Egy pohár vízben. A fekete tó. A fehér tó a tejben. A vörös. A kék, a zöld. A szem, a színek. Közben vágni kell a körmöket. Minden ezen múlik. Az idő. Hogy le kell vágni a körmöket. Kifesteni arcot, a szájat. Zöld haj. Sárgák emlékben. Aranyszínű haj. Fekete álom. sötét, itt előttem. Becsukom az ajtót, lehúzni rólót, csukni, becsukni ablakot. A szél ne érje, ne érjen. Védeni kell a házakat. A testet. A tömb a tömbben. Ne sérüljön. A fal. Falak míg ember, mindig kellenek. Az ember

Szóval mi történne ha kiüresednék. Amikor a vágyam és az akarat egybefolyik, eggyé lesz, eljönne maga a tett, és benne a teljesség. ó minden félelemnek kitárni tenyereket. Amikor már magok sem kellenek, mert azok maguktól mind összegyűlnek. A szög, a lapát, a takaró, mind maguktól helyükre kerülnek.

Na de mit kezdhetnék a teljességgel? Amikor minden teljesség (mint a kisülés, a semmi foglyaként-összecsukott tenyér.. martaléka… valaminek, most nem jut eszembe) egy újkezdés, generációk újabb és újabb rétegek árnyékában. De hol fejeződik be egyik, és hol kezdődik egy új? Minden megsemmisülés egy új születés halál a halálban. És színeket látunk. Minden rétegben új, egy újabb szín bújik meg. és mi látjuk. Össze-vissza különböző színeket rengeteg árnyalatban pompázva. Fehér halál, fekete halál. színes. Melyik bolygó rejti a láthatatlan lényeket. Az ember, a porszem, a csepp. Hogy mi rejti azt, ami emberi szem által nem látható. Emberi szaglással nem érzékelhető. Kinyújtom az ujjam, és nincs semmi. Testünk mindent eltakar. A fal, a falak, amiket építünk. Eltakarja a nem látható rétegeket. A távolságot beledörzsölöm a tenyerembe. Isten sem mindenható? Akár az ember. Hogy mi létezik kívülünk. Amikor eltűnnek a színes rétegek. Amikor már minden szemmel látható réteg eltűnik.

Mackó szeretné látni, inkább tudni, hogy mi történik akkor. azaz nincs mackó sem, minden csak az én játéka. Mackót is megszülni, nézni, ahogy kilép testéből. Más mackó lesz. felmegy, sikerül felmennie a létrán, amit előkészítettem. Amit folyamatosan fokról-fokra készít ki nekem, állít szembe velem, hogy minden nap egy kicsit tovább közeledve távolodjék. Amikor összeér, távolodik, elcsúszik a fok, hogy nem szabad hibának becsusszanni, eltolódásnak lenni, minden apró hiba egy élet áldozat. Minden apró hibával meghal egy élet. A keréknek nem szabad elcsúsznia.

Lefele vezet, vagy felfele, egyenesen, előre, hátra, melyik út, mindegy. a füzetben mindennek helyén a pipa. Mindennek el kell lenni találva. Minden hibával meghal egy élet. Újabbak lassabban születnek. A testek gyengébbek. A föld melegebb. Az életek lassan alszanak ki. hunynak a szemek. Nyílnak ki.

Minden tökéletes pipa pipák sokaságában a tökéletes pusztulás. Hogy valami éljen önmagában. A falak tovább élnek az embernél. A test érzékeny. A füzet lapjai elfakulnak, elporladnak. A kő leomlik. Egy újabb réteg. Minden időben. Az idő is csak idő kérdése.

A pipa, tökéletes pipa tudata örökké él. Amikor már iratok (füzetek) régen sincsenek. A tökéletesség látszat. A falak az élet látszata. Míg ember él. Az utolsó ember. Még kapaszkodik az utolsó kő, együtt múlnak. Amikor már nincs csak az utolsó fény.

Kezdődik el egy másik élet. Szemmel nem látható, orral nem érezhető. Valahol máshol. Valami máshogy. Nem emberi mértékkel.

Isten a földdel egyenlő, az emberrel. Élőlénnyel.

Valami más, valahol máshol.

Az ember találékony, ameddig él, kezében hatalom. A föld, az isten, hatalom.

Valami más, valahol máshol. Tudaton, emberi tudaton kívül.

Milyen hűs, milyen finom ez a szellő. Amíg a test érez, amíg a szem képes le- és felnyitódni magától. Milyen finom a hajnali, reggeli napsugár. Ameddig a test ép, a szellem táncot jár.

(Sárga rózsa árnyékából)

milyen különös ahogy elszáll a szó attól amit mondani szeretne

milyen különös amikor a szó különös nem találja régi jelentését

Ablak

(Otthon) Valamikor 2011. július 25?26 – mulandóság árnyékából

ny

nagyapám ebből a székből mesélt, egy sötét, kicsi, szinte mindig fekete szobából. akkor bordó, olyan egészen sötét, meleg bordó színe volt. nyomott, súlyos volt mindig a szoba nagyapámtól. és amikor mesélt, az nagyon ritkán volt. egyetlen hosszú mesére emlékszem, olyan igazán hosszúra, akkor már azt hiszem, felnőttem.

viszont szerette süttetni magát a napon, ilyenkor például újságot olvasott.

bevallom, mindig kicsit szégyelltem, hogy én amikor a napon, sosem tudok olvasni. olyankor csak a nap van, fény. és például ábrándozom. álmodom. vagy egészen elbódulok. csak olyankor tudok olvasni, ha árnyék is van. mackó is tud, mindenki tud olvasni a napon, csak én nem. régebben hasonlítani kívántam az emberekre. talán volt hogy próbáltam is, de erre nem pontosan emlékszem. sehogy nem értettem, miért nem olvashatok én is a napfényben.

ma már nem próbálom. élvezem a sugarakat, mikor ha kint az erdőn, sziklák között, adódik.

(ablakon fény, árnyék)

viszont kicsi gyermekkoromból emlékszem egy nagyon sötét cselédszobára, kvártély, így hívták akkor, de valójában albérlet volt, nagyszüleimnek szükségük volt pénzre, azért adták ki. az annyira sötét volt, még a nagyapáménál is sötétebb, és féltem. amikor titokban testvéremmel kicsit nagyobbak, és senki nem látott, bemerészkedtünk.

Más. Mai álom.

Mackó most is valami jó cselekedet útjára indult. De nem is indult, inkább csak ott volt, sajnos az álomból nem emlékszem, hol. Csak azt, hogy hazatért, éppen csak bejött az ajtón. A teste össze-vissza verve, de az ütések nem látszottak rajta, csak a gyenge test. lehanyatlott belül, közvetlen az ajtóban. Hogy kik tették, sem volt világos, aztán eljön a másik nap.

Itt dolgozgatom a gépnél, vagy más, itthon, és mintha mackó már régen meg kellett volna érkezzen. Egyszercsak valami halovány vékonyka csengő hang, olyan egészen elhaló. Máskor meg sem hallanám, olyan halk itt ez a csengő, de most azonnal megyek, megnyitom az ajtót, nehezen hajlik ki, mert a súly rajta, amit tolnia kell, de mintha már vártam volna, eljön, éppen így ez a második alkalom, mintha igen, megéreztem volna. mackó fekszik kívül, közvetlenül az ajtónál. Már nem volt ereje földről felemelkedni. Teste szinte élettelen, nem emlékszem mit kérdezek, vagy mondok, a szavakra, csak ahogy tartom a fejét, vagy hogy érintem sem emlékszem.

Elszállt, hogy vissza tudom-e hozni a képet.

Ahogy lehajolok, mackó arca mint egy krisztusé, mondana válaszolna a kérdésemre, hogy ki tette, mi történt, de inkább nem ezek a szavak, aztán csak tátog egyet, mintha utolsót, álla, ahogy kinyílik a száj, benne a fehér nyál széthúzódik, nyúlik, majd vissza a csukódással, holtsápadt, egészen elhalványult arc, mint akiből elszállt a lélek, sehol egy vörös folt, vér, ami sebesülésre mutatna, csak az, mintha ki akarna menni az élet belőle. Mintha el akarná hagyni, az erő benne, ahogy kifogy, de ezek nem időben történnek, ami időben, csak az, hogy mentőt, gyorsan mentőt hívni, látom ahogy szaladok be, de a számok, hogy hol vannak a számok. Hogy csak addig, tartson legalább a lélek, amíg kijönnek. Mert azt mintha éreztem volna, ha kijönnek, akkor már nem hal meg, mintha láttam volna előrevetítve az ágyat amire fektették, már bent valami korház, hogy ott mintha életre kelt volna a test is, mintha mozdult volna, de ezt sem tudom, megtörtént-e. Aztán mert féltem nem jönnek elég időben, és mert mondani kellett mi történt, kérdeztek, de hogy gyorsan, hogy alig élet a testében, hogy mindjárt meghal ha nem sietnek, hogy megverték, halálra, hogy ne higgyék, akárki részeges, gyorsan mondani milyen, hogy különleges ember, jó ember, nem akármilyen ember, értelmiségi, gyógyító, önmegtartóztató, és aki másokon segít, hogy ki tehette,

de aztán megszakad a kép, elmúlik az álom, felébredek, hogy megmentették-e, jött-e a mentő, de aztán csak az, hogy mackónak nem szabad meghalni, mert akkor inkább én meghalni,

aztán hajnalban vagy már reggel néztem ahogy forgolódott, ébren-e, hogy elmondjam mit álmodtam, alig bírtam visszatartani, az elmondást, nehogy elfelejtsem, vagy hogy neki is valami rossz álom, meg-megrándult valamije hogy álmodik-e, aztán mégsem tudtam felébreszteni.

aztán reggel mégis,

már a konyhában mondtam ha ő meghal, én nem tudok élni, hogy én sem akarok élni, hogy nekem ő ad erőt, az összetartozás, hogy mi összetartozunk, és akkor kacagva viccelődött, dehogy nem, és mondott mást, hogy nekem miért, mármint élni, aztán ettünk tejbegrízt, nekem ez édes, kicsit húzom is az orrom, mert amikor olyan lucskos, kívánom is, eszem is, aztán az utolsó falatok már mintha nem kellenének, nem esnek jól, mackó ezen is nevet, hogy ugye csak a szememmel kívánom, és megeszem tőle, előle, mert hogy akkor neki több jutna. Mert ha nem szeretem, akkor miért eszem, persze, szeretem, és kívánom, aztán mégis. Kellenek a savanyúk az édes mellé.

Most valahol szépen napozgat. Mert élni kell, mondja mackó, azt csak én mondom, hogy mi örökké fogunk élni.