nagyapám ebből a székből mesélt, egy sötét, kicsi, szinte mindig fekete szobából. akkor bordó, olyan egészen sötét, meleg bordó színe volt. nyomott, súlyos volt mindig a szoba nagyapámtól. és amikor mesélt, az nagyon ritkán volt. egyetlen hosszú mesére emlékszem, olyan igazán hosszúra, akkor már azt hiszem, felnőttem.

viszont szerette süttetni magát a napon, ilyenkor például újságot olvasott.

bevallom, mindig kicsit szégyelltem, hogy én amikor a napon, sosem tudok olvasni. olyankor csak a nap van, fény. és például ábrándozom. álmodom. vagy egészen elbódulok. csak olyankor tudok olvasni, ha árnyék is van. mackó is tud, mindenki tud olvasni a napon, csak én nem. régebben hasonlítani kívántam az emberekre. talán volt hogy próbáltam is, de erre nem pontosan emlékszem. sehogy nem értettem, miért nem olvashatok én is a napfényben.

ma már nem próbálom. élvezem a sugarakat, mikor ha kint az erdőn, sziklák között, adódik.

(ablakon fény, árnyék)

viszont kicsi gyermekkoromból emlékszem egy nagyon sötét cselédszobára, kvártély, így hívták akkor, de valójában albérlet volt, nagyszüleimnek szükségük volt pénzre, azért adták ki. az annyira sötét volt, még a nagyapáménál is sötétebb, és féltem. amikor titokban testvéremmel kicsit nagyobbak, és senki nem látott, bemerészkedtünk.

Más. Mai álom.

Mackó most is valami jó cselekedet útjára indult. De nem is indult, inkább csak ott volt, sajnos az álomból nem emlékszem, hol. Csak azt, hogy hazatért, éppen csak bejött az ajtón. A teste össze-vissza verve, de az ütések nem látszottak rajta, csak a gyenge test. lehanyatlott belül, közvetlen az ajtóban. Hogy kik tették, sem volt világos, aztán eljön a másik nap.

Itt dolgozgatom a gépnél, vagy más, itthon, és mintha mackó már régen meg kellett volna érkezzen. Egyszercsak valami halovány vékonyka csengő hang, olyan egészen elhaló. Máskor meg sem hallanám, olyan halk itt ez a csengő, de most azonnal megyek, megnyitom az ajtót, nehezen hajlik ki, mert a súly rajta, amit tolnia kell, de mintha már vártam volna, eljön, éppen így ez a második alkalom, mintha igen, megéreztem volna. mackó fekszik kívül, közvetlenül az ajtónál. Már nem volt ereje földről felemelkedni. Teste szinte élettelen, nem emlékszem mit kérdezek, vagy mondok, a szavakra, csak ahogy tartom a fejét, vagy hogy érintem sem emlékszem.

Elszállt, hogy vissza tudom-e hozni a képet.

Ahogy lehajolok, mackó arca mint egy krisztusé, mondana válaszolna a kérdésemre, hogy ki tette, mi történt, de inkább nem ezek a szavak, aztán csak tátog egyet, mintha utolsót, álla, ahogy kinyílik a száj, benne a fehér nyál széthúzódik, nyúlik, majd vissza a csukódással, holtsápadt, egészen elhalványult arc, mint akiből elszállt a lélek, sehol egy vörös folt, vér, ami sebesülésre mutatna, csak az, mintha ki akarna menni az élet belőle. Mintha el akarná hagyni, az erő benne, ahogy kifogy, de ezek nem időben történnek, ami időben, csak az, hogy mentőt, gyorsan mentőt hívni, látom ahogy szaladok be, de a számok, hogy hol vannak a számok. Hogy csak addig, tartson legalább a lélek, amíg kijönnek. Mert azt mintha éreztem volna, ha kijönnek, akkor már nem hal meg, mintha láttam volna előrevetítve az ágyat amire fektették, már bent valami korház, hogy ott mintha életre kelt volna a test is, mintha mozdult volna, de ezt sem tudom, megtörtént-e. Aztán mert féltem nem jönnek elég időben, és mert mondani kellett mi történt, kérdeztek, de hogy gyorsan, hogy alig élet a testében, hogy mindjárt meghal ha nem sietnek, hogy megverték, halálra, hogy ne higgyék, akárki részeges, gyorsan mondani milyen, hogy különleges ember, jó ember, nem akármilyen ember, értelmiségi, gyógyító, önmegtartóztató, és aki másokon segít, hogy ki tehette,

de aztán megszakad a kép, elmúlik az álom, felébredek, hogy megmentették-e, jött-e a mentő, de aztán csak az, hogy mackónak nem szabad meghalni, mert akkor inkább én meghalni,

aztán hajnalban vagy már reggel néztem ahogy forgolódott, ébren-e, hogy elmondjam mit álmodtam, alig bírtam visszatartani, az elmondást, nehogy elfelejtsem, vagy hogy neki is valami rossz álom, meg-megrándult valamije hogy álmodik-e, aztán mégsem tudtam felébreszteni.

aztán reggel mégis,

már a konyhában mondtam ha ő meghal, én nem tudok élni, hogy én sem akarok élni, hogy nekem ő ad erőt, az összetartozás, hogy mi összetartozunk, és akkor kacagva viccelődött, dehogy nem, és mondott mást, hogy nekem miért, mármint élni, aztán ettünk tejbegrízt, nekem ez édes, kicsit húzom is az orrom, mert amikor olyan lucskos, kívánom is, eszem is, aztán az utolsó falatok már mintha nem kellenének, nem esnek jól, mackó ezen is nevet, hogy ugye csak a szememmel kívánom, és megeszem tőle, előle, mert hogy akkor neki több jutna. Mert ha nem szeretem, akkor miért eszem, persze, szeretem, és kívánom, aztán mégis. Kellenek a savanyúk az édes mellé.

Most valahol szépen napozgat. Mert élni kell, mondja mackó, azt csak én mondom, hogy mi örökké fogunk élni.